Generációk nőttek fel a hangján, a saját unokájának azonban még soha nem olvashatott fel esti mesét.
Mikó István nevét talán nem mindenki köti azonnal egy archoz, a hangját viszont szinte biztosan ismered. Ő szólaltatja meg a magyar Micimackót, a kicsit lassú észjárású, de végtelenül jószívű medvebocsot, aki mézesbödönök után kutat a Százholdas Pagonyban. Bölcsességein már több nemzedék nevetett és hatódott meg. Ha a gyerekeidnek valaha betetted a Micimackó-mesét, vagy te magad nőttél fel rajta, akkor ez a hang ott van az emlékeid között. Ott van a vasárnap délutánok, a takaróba bugyolált tévézések és az esti mesék környékén. A 76 éves művész pályája ennél jóval gazdagabb, hiszen színpadon, filmben és szinkronstúdióban is évtizedek óta jelen van. Nem véletlenül tartják a magyar színjátszás egyik ikonikus alakjának. Most mégsem egy újabb szerep miatt került a figyelem középpontjába, hanem egy nagyon is emberi, csendes fájdalom miatt.
Hogy miért éppen most beszélünk róla? Micimackó története idén különleges évfordulóhoz érkezett. A. A. Milne könyve 1926-ban jelent meg először, vagyis a mackó ebben az évben lett százéves. Ehhez kapcsolódva rendeztek felolvasóestet a budapesti Libri Könyvpalotában, ahol Mikó István Halász Judit oldalán keltette életre a mesét. Az ünnepi alkalom után a színész több interjút is adott. A Best magazinnak olyan témáról beszélt, amelyet a nyilvánosság előtt ritkán szokott szóba hozni. Nem a szerepeiről és nem is a pályája csúcspontjairól mesélt, hanem valamiről, ami a magánéletéből hiányzik, és ami – ahogy ő maga fogalmazott – bántja. Olyan érzésről van szó, amelyet sokan ismerünk a saját családunkból is, akkor is, ha ritkán mondjuk ki hangosan.
Gondolj bele, hány olyan ismerősöd, rokonod vagy szomszédod van, aki hatvanon, hetvenen túl csendben várja, hogy egyszer nagymama vagy nagypapa lehessen. Talán a saját édesanyád is ilyen, vagy épp te magad is ebben a helyzetben vagy. A nagyszülőség sokak fejében az élet egyik legszebb fejezete. Ilyenkor az ember újra gyerekzsivajra ébred, újra mesét olvas, és továbbadhatja mindazt, amit egy hosszú élet alatt összegyűjtött. Ha ez a fejezet késik, vagy úgy tűnik, talán el sem jön, az csendes, mégis mély hiányérzetet hagyhat maga után. Mikó István vallomása azért érinthet meg ennyi embert, mert nem egy távoli sztár gondjáról szól. Egy olyan vágyat mond ki, amely rengeteg magyar családban ott lappang a vasárnapi ebédek és az ünnepi asztalok csendjében.
A színész egyébként nem az a típus, aki drámát csinál a saját életéből. A nyilatkozataiból áradó humor és önirónia most is megmaradt, még akkor is, amikor a fájdalmas témára terelődött a szó. A mondatai mégis elárulják, hogy ez a kérdés évek óta foglalkoztatja, és hogy nem tudja egyszerűen legyinteni rá. Az alábbiakban végigvesszük, hogyan lett belőle generációk Micimackója, milyen kedves emléket idézett fel az utcáról, és mit mondott pontosan arról, ami a családjából hiányzik. Arról is szó lesz, miért fáj ennyire sok idősebb embernek, ha az unokák váratnak magukra, és mit tehet az, aki hasonló cipőben jár. Ha te is ismered ezt az érzést, akár szülőként, akár gyerekként, valószínűleg sokszor magadra ismersz majd.
Micimackó hangja közel fél évszázada
Mikó István és Micimackó kapcsolata szinte egyidős a magyar Micimackó-rajzfilmekkel. A színész már az 1977-es első egész estés rajzfilm magyar változatában is ő adta a mackó hangját, és a 2011-es mozifilmben is ő szólaltatta meg. Ez a fajta folytonosság ritka a szinkron világában. A Micimackó-szinkron különlegessége, hogy több legendás színész is évtizedeken át hű maradt a szerepéhez. Földessy Margit Malackája, Bács Ferenc Tigrise és Szacsvay László Nyuszija mellett Mikó István Micimackója is ott volt mindkét filmben. Aki az 1970-es évek végén gyerek volt, és később a saját gyerekével ült be a moziba, ugyanazokat a hangokat hallhatta. Ez a fajta állandóság egészen különleges érzés: mintha egy régi barát köszönne vissza a vászonról, aki semmit sem változott, miközben körülötte minden más igen.
A magyar Micimackó-hagyomány persze nem a rajzfilmekkel kezdődött. Milne meséje Karinthy Frigyes zseniális fordításában vált nálunk a gyerekirodalom egyik legszeretettebb darabjává. Karinthy nem egyszerűen lefordította a szöveget, hanem magyar szójátékokkal, versikékkel és sajátos humorral töltötte meg. Ezért érezzük úgy, mintha Micimackó mindig is magyarul gondolkodott volna. Erre a gazdag irodalmi alapra épült rá később a rajzfilmek világa, és ebben a folyamatban kapott kulcsszerepet Mikó István hangja. A színésznek egyszerre kellett hűnek maradnia a Disney-figurához és a magyar olvasók fejében élő mackóhoz. A legtöbb néző szerint ez maradéktalanul sikerült. Nem véletlen, hogy sokan ma is egyszerűen „Micimackó bácsiként” gondolnak rá, ahogy azt később ő maga is nevetve elmesélte.
Hogy mitől működik ennyire jól ez a hang? Mikó István Micimackójában egyszerre van ott a gyermeki ártatlanság, a kis esetlenség és valami megnyugtató melegség. A mackó sosem siet. Lassan gondolkodik, néha összekeveri a dolgokat, mégis mindig a lényegre tapint, ha a barátságról vagy a szeretetről van szó. Ezt a kettősséget nem könnyű hanggal visszaadni. Ha túl gyerekes, a figura elveszíti a bölcsességét, ha túl komoly, odalesz a bája. A színész évtizedek óta tökéletesen eltalálja ezt az egyensúlyt, és talán épp ezért nem tudjuk elképzelni mással a csetlő-botló, mézimádó mackót. A szerep számára sem egy munka a sok közül, hanem egy életre szóló kapcsolat. Olyan, mint egy régi barátság, amely az évek alatt csak egyre mélyebb lett.
Felolvasóest a Libri Könyvpalotában, Halász Judittal
A közelmúltban a színész ismét közönség elé állt Micimackó kedvéért. A budapesti Libri Könyvpalotában rendezett felolvasóesten Halász Judittal együtt keltették életre a mesét, tisztelegve a történet százéves évfordulója előtt. Halász Juditot aligha kell bemutatni, hiszen az ő dalain is generációk nőttek fel. A két művész közös estje egyfajta találkozás volt a magyar gyerekkultúra két nagy hagyománya között. Egy ilyen alkalom különösen értékes, mert itt nem a képernyőn keresztül, hanem élőben, egy térben hallgathatják a gyerekek és a szüleik a jól ismert hangokat. Egy felolvasóest lassabb, bensőségesebb műfaj, mint a mozi vagy a tévé. Van idő elmerülni a szavakban, figyelni a hanglejtést, és együtt nevetni a mackó újabb és újabb bölcsességein.
Ha belegondolsz, a felolvasás az egyik legősibb módja annak, ahogy a nemzedékek összekapcsolódnak. A nagyszülő mesél, az unoka figyel, a történet pedig közben észrevétlenül tovább öröklődik. Sok családban a nagymama vagy a nagypapa olvasta fel először a Micimackót. Talán a te gyerekkorodban is így volt: egy fotel, egy olvasólámpa, egy ismerős hang és a mese, amely után könnyebb volt elaludni. Éppen ezért különösen megrendítő, hogy Mikó István, aki ezt az élményt hivatásszerűen ajándékozza meg gyerekek ezreinek, a saját családjában még nem élhette át. A felolvasóesten a nézők soraiban ülő kicsik neki is örömet szereznek. Egy nagypapa és az unokája közötti esti mesélés meghittségét azonban semmilyen közönség nem pótolhatja.
„Ott a Micimackó bácsi!”
A színész számára Micimackó annyira összeforrt a személyével, hogy sokszor az utcán is ezen keresztül ismerik fel. Ez persze nem mindig egyszerű helyzet, hiszen a gyerekek fejében Micimackó egy kerek, sárga, piros pólós mackó, nem pedig egy hús-vér felnőtt. Mikó István egy különösen kedves emléket is megosztott erről, amely jól mutatja, mennyire mosolyogva kezeli ezt a kettősséget. A történet egyszerű, mégis rengeteget elárul arról, mit jelent egy olyan figura hangjának lenni, akit milliók szeretnek, miközben a hang gazdáját a legtöbben sosem látták. Az alábbi jelenet bárkivel megtörténhetett volna egy forgalmas budapesti utcán, egy hétköznapi délutánon, amikor egy anyuka siet valahová a gyerekével, és egyszer csak ismerős arcot vesz észre.
„Egyszer egy mama húzta maga mellett a gyerekét az utcán, meglátott engem, és azt mondta neki: ott a Micimackó bácsi! A gyerek hirtelen azt sem tudta, mit kezdjen ezzel. Gondolom, ő egy rajzfilmfigurát keresett, nem egy szakállas, idősödő urat”
– mesélte nevetve.
Ebben az apró jelenetben benne van a színész egész humora és önmagához való viszonya. Nem sértődik meg, nem csalódik, hanem szeretettel nevet a helyzeten, és a gyerek zavarát is teljesen megérti. Valljuk be, mi felnőttek is meglepődnénk, ha kiderülne, hogy kedvenc mesehősünk mögött egy szakállas úr áll. A történet ugyanakkor szépen megmutatja azt is, mennyi gyerek él olyan közegben, ahol Micimackó és vele együtt Mikó István hangja természetes része a mindennapoknak. Ő a szó szoros értelmében gyerekek ezreinek lett a „bácsija”. Annál fájdalmasabb, hogy a saját családjában nem hívhatja őt senki nagypapának. Ezt a kettősséget pedig ő maga is pontosan érzi, ahogy az interjú további részéből kiderült.
Breki béka, Lusta Dick és a magyar szinkron aranykora
Bár a legtöbben Micimackóként emlegetik, Mikó István hangja számtalan más mesehőst is életre keltett. A Muppet Show magyar változatában ő volt Breki béka, a zöld bábfigura, aki a műsor házigazdájaként tartotta össze a kaotikus társaságot. Több Muppet-filmben is ő kölcsönözte neki a hangját. A magyar animáció egyik legnagyobb klasszikusában, a Macskafogóban pedig ő szólaltatta meg Lusta Dicket. A film idén ünnepli megjelenésének 40. évfordulóját, és a színész ennek kapcsán is felidézte a régi emlékeket. Ha végiggondolod, egészen elképesztő, hogy ugyanaz az ember szólt hozzánk Micimackóként, Breki békaként és Lusta Dickként is. Ezek a figurák különböző generációk gyerekkorát határozták meg, és mindegyikben ott van valami abból a játékosságból, amely Mikó Istvánt olyan szerethetővé teszi.
Nem túlzás azt mondani, hogy Mikó István neve egybeforrt a magyar szinkron aranykorával. Magyarországon a szinkronnak különleges hagyománya van: a külföldi filmeket és sorozatokat nálunk évtizedek óta jellemzően magyarul nézzük. A legjobb szinkronszínészek hangja így szinte családtaggá vált. Sokan úgy nőttek fel, hogy egy-egy rajzfilmfigurát vagy filmhőst kizárólag a magyar hangja alapján ismernek. Az eredeti, angol nyelvű változat később szinte idegenül csengett a fülükben. Ennek a hagyománynak a középpontjában olyan művészek álltak, akik nem egyszerűen felolvasták a szöveget, hanem valódi színészi alakítást nyújtottak a mikrofon előtt. Mikó István ebbe a nemzedékbe tartozik, és az ő munkája is hozzájárult ahhoz, hogy a magyar szinkront ma is sokan világszínvonalúnak tartják.
A színész 1950-ben született Budapesten, pályája pedig több mint fél évszázadot ölel fel. Ez idő alatt színpadon, filmekben, televíziós produkciókban és szinkronstúdiókban is rengeteg szerepet formált meg. Egy ilyen hosszú és gazdag pálya után azt gondolnánk, hogy az ember már mindent megkapott, amit csak kívánhatott. Elismerést, szeretetet, közönséget, emlékezetes szerepeket. Mikó István története azonban arra emlékeztet, hogy a szakmai siker és a magánéleti teljesség két külön dolog. A reflektorfény sok mindent megadhat, de vannak vágyak, amelyeket semmilyen taps nem tud kielégíteni. Az egyik ilyen vágyról, amely a családjához kötődik, most először beszélt ennyire nyíltan. A szavai pedig sokkal több emberhez szólnak, mint gondolná.
A család hiányzó láncszeme
Mikó Istvánnak két fia van, Bálint és Dániel, akik már régóta felnőttek. A színész eddig azonban nem lehetett nagypapa, mert egyik fiának sem született még gyermeke. Fontos kimondani, hogy ez a fiúk magánügye, és a színész szavaiból sem szemrehányás, sokkal inkább csendes vágyakozás érződik. A felnőtt gyerekek életét számtalan tényező alakítja. Mikó István nem is arról beszélt, hogy mit kellene másképp csinálniuk. Csak annyit mondott el őszintén, mit érez ő maga. Ez a fajta tapintat nagyon jellemző azokra a szülőkre, akik tiszteletben tartják gyermekeik döntéseit. Közben persze ők is emberek, a saját vágyaikkal és reményeikkel. Talán épp ezért olyan erős ez a vallomás: nem vádol, nem követel, csak kimondja azt, ami évek óta nyomja a szívét.
Van ebben a helyzetben valami különösen szívbe markoló. Egy ember, akinek a hangja mesehősök tucatjait keltette életre, a saját családjában még nem mesélhetett unokáknak. Neki nem kellene könyvből tanulnia, hogyan kell izgalmasan felolvasni, hogyan kell elváltoztatni a hangot, amikor Füles megszólal, vagy hogyan kell úgy mesét mondani, hogy a gyerek tátott szájjal figyeljen. Ezt a tudást évtizedek alatt csiszolta tökéletesre. Nehéz lenne nála jobb mesemondó nagypapát elképzelni. Mégis, a sors eddig nem adta meg neki ezt az örömet. A helyzet iróniája nem kegyetlen, inkább csak emberi. Sokszor éppen az hiányzik az életünkből, amire a legjobban fel lennénk készülve, és amit a legnagyobb szeretettel tudnánk továbbadni.
„Bánt.” – őszinte szavak a Best magazinnak
A Best magazinnak adott interjúban a téma szinte magától került elő. A Micimackóról, a mesékről és a gyerekekről szóló beszélgetés könnyen elvezet ahhoz a kérdéshez, hogy vajon a színész otthon is mesél-e, és van-e kinek. Mikó István nem kerülte meg a választ, és nem is próbálta szépíteni a helyzetet. Ritka az ilyen őszinteség egy olyan közszereplőtől, aki egész pályája során inkább a szerepein keresztül mutatta meg magát, nem a magánéletén át. A válaszában most mégis ott volt minden: a fájdalom, a humor és az a sajátos, visszafogott stílus, amellyel az idősebb generáció tagjai gyakran beszélnek a legmélyebb érzéseikről. Röviden, kertelés nélkül, mégis úgy, hogy az ember a sorok között is olvasni kezd.
„Bánt. Nem annyira, hogy most nekimegyek a Dunának, de azért bánt” – vallotta be őszintén a színész. Ebben az egy mondatban benne van az egész ember. Az első szó egyenes és kendőzetlen: bánt. Utána jön a jellegzetes Mikó-féle humor, amellyel rögtön enyhíteni próbálja a vallomás súlyát, mintha nem akarná, hogy bárki túlságosan aggódjon miatta. Végül visszatér a lényeghez: de azért bánt. Sokan ismerik ezt a beszédmódot a saját szüleiktől vagy nagyszüleiktől. Ők ritkán panaszkodnak hosszan, inkább egy félmosollyal, egy tréfás fordulattal mondják ki a nehéz dolgokat. A humor itt nem a fájdalom tagadása, hanem a méltóság egyik formája. Így lehet beszélni valamiről, ami fáj, anélkül hogy az ember teljesen kiszolgáltatná magát.
Amikor arról kérdezték, lát-e esélyt arra, hogy valaha nagypapa legyen, mindössze ennyit felelt: „Ahogy elnézem, nem.” Három szó, és mégis mennyi minden van benne. Nincs benne harag, nincs benne kesergés, csak egy józan, már-már beletörődő helyzetértékelés. Mintha a színész hosszan gondolkodott volna ezen, és végül arra jutott volna, hogy nem érdemes hiú reményeket táplálni. Ez a válasz egyszerre szívszorító és tiszteletre méltó. Szívszorító, mert érezni benne a lemondást. Tiszteletre méltó, mert nem hárítja a felelősséget senkire, és nem próbálja a fiait befolyásolni egy nyilvános interjún keresztül. Aki ismeri ezt az érzést, tudja, milyen nehéz eljutni idáig. Elfogadni azt, amit nem mi irányítunk, még akkor is, ha a szívünk mást szeretne.
A színész szavai mögött ott bujkál a fájdalom, de egyfajta csendes elfogadás is. Ez az elfogadás nem azt jelenti, hogy a hiány megszűnt volna, inkább azt, hogy megtanult együtt élni vele. Ha a te szüleid is hasonló helyzetben vannak, talán ismerős ez a hangulat. Nem hoznak szóba semmit, nem kérdeznek rá folyton, de egy-egy elejtett mondatból, egy hosszabb pillantásból az unokás ismerősök fotóira kiderül, mi jár a fejükben. Mikó István vallomása ezért sokaknak segíthet abban, hogy jobban megértsék a saját szüleiket. Talán abban is, hogy kimondják: tudjuk, hogy ez fontos nektek. Néha már ennyi is sokat jelent egy idős embernek. Nem a helyzet megoldása, hanem az, hogy az érzéseit valaki észreveszi és komolyan veszi.
Miért fáj ennyire, ha elmarad a nagyszülőség?
A nagyszülőség sokak számára az élet természetes folytatása. Amíg a saját gyerekeinket neveljük, rengeteg a feladat, a rohanás, a felelősség, és ritkán jut idő arra, hogy igazán élvezzük a közös pillanatokat. Az unokák érkezése sokak fejében egy második esélyt jelent. Ilyenkor már nem a hétköznapi nevelés terhe nyomja a vállunkat, hanem jöhet a játék, a mese, a közös sütés-főzés és a kényeztetés öröme. Ha te is szülő vagy, valószínűleg már most elképzelted néha, milyen lesz majd nagymamaként. Milyen lesz, amikor egy kis kéz a tiédbe kapaszkodik a piacon, vagy amikor a régi családi recepteket valakinek továbbadhatod. Ezek a képek mélyen bennünk élnek, és ha a valóság másként alakul, a hiányuk is mély nyomot hagyhat.
Az unoka utáni vágyakozás sokszor kimondatlan marad. Az idősebb szülők jellemzően nem akarják nyomás alá helyezni a felnőtt gyerekeiket. Tudják, hogy a gyermekvállalás rendkívül személyes döntés, és sok olyan körülmény befolyásolja, amelyre kívülről nincs rálátás. Ezért inkább hallgatnak, és csak nagyon ritkán, egy-egy óvatlan pillanatban hozzák szóba az érzéseiket. Ez a hallgatás azonban nem jelenti azt, hogy a hiány ne létezne. Sokan csendben élik meg, a baráti társaságban mosolyogva nézik a mások unokáiról készült fotókat, otthon pedig egyedül maradnak a gondolataikkal. Mikó István vallomása éppen azért fontos, mert egy ismert ember kimondta azt, amit oly sokan éreznek, de nem mernek hangosan megfogalmazni.
Ha 35 év feletti vagy, könnyen lehet, hogy ezt a helyzetet mindkét oldalról ismered. Talán a te szüleid kérdezgettek annak idején, hogy „mikor lesz már unoka?”, vagy most is hallod tőlük ezt a félig tréfás, félig komoly kérdést. Talán épp te vagy az, aki a felnőtt gyerekeidre gondolva érzel valami hasonlót, amit Mikó István is. Mindkét oldal érzései valódiak és jogosak. A fiatalabb generáció jogosan szeretne a saját tempójában dönteni, az idősebb pedig jogosan vágyik arra, hogy a családja tovább gyarapodjon. A kulcs talán a kölcsönös megértés. A szülő kimondhatja, mit érez, követelőzés nélkül, a gyerek pedig meghallgathatja anélkül, hogy támadásnak élné meg. Ez nem könnyű, de sok fájdalmat megelőzhet.
Egyre később érkeznek az unokák – a számok is ezt mutatják
Mikó István helyzete egyáltalán nem egyedi, és ezt a hazai statisztikák is jól mutatják. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint a magyar nők 2021-ben átlagosan 28,6 évesen hozták világra első gyermeküket. Ez ugyan még mindig fiatalabb az uniós átlagnál, amely 29,7 év volt, a tendencia azonban egyértelmű. A KSH összegzése szerint a nők hazánkban is egyre későbbi életkorban válnak anyává. Ez a változás évtizedek óta tart, és számos oka lehet a tanulástól kezdve a lakhatási helyzeten át a karrierépítésig. Bármi is az ok, a következmény ugyanaz: az unokák is egyre később érkeznek. Sok mai nagyszülő jóval idősebb, amikor először a karjában tarthatja az unokáját, mint amilyenek a saját szülei voltak hasonló helyzetben.
Ez a változás az idősebb generáció életére is komoly hatással van. Régebben nem volt ritka, hogy valaki ötvenes évei elején már nagyszülő lett, és fiatalos, aktív nagymamaként, nagypapaként vehette ki a részét az unokák neveléséből. Ma egyre gyakoribb, hogy a nagyszülővé válás a hatvanas, hetvenes évekre tolódik. Előfordul, hogy egyáltalán nem következik be. A szülők sokszor éveken át várnak, miközben a saját életkorukat is egyre jobban érzik, és ott motoszkál bennük a kérdés: vajon lesz-e elég idejük, erejük megélni ezt az örömöt? Mikó István a maga 76 évével pontosan ebben a helyzetben van. Az ő szavai ezért sok olyan idős ember érzését is tükrözik, akik ugyanezzel a kérdéssel néznek szembe nap mint nap.
A kép teljesebb, ha a másik oldalt is megnézzük. A KSH adataira hivatkozó beszámolók szerint Magyarországon közel kétmillió időskorú ember él, miközben a születések száma csökken. Ez azt jelenti, hogy egyre több idősebb emberre jut egyre kevesebb gyerek. Sok nagyszülőkorú ember tehát vagy csak késve, vagy egyáltalán nem élheti meg az unokázás örömét. Ez a demográfiai változás nem csupán számokban mérhető. Mögötte személyes történetek ezrei állnak, olyan emberek, akik hozzá hasonlóan csendben vágynak arra, hogy egy gyerek „nagyinak” vagy „papának” szólítsa őket. Ha körülnézel a saját környezetedben, valószínűleg te is találsz ilyen embert, talán egészen közel hozzád, akár a saját családodban is.
Ha te is unokára vársz – így lehet szelídebb a várakozás
Ha te is ott tartasz, ahol Mikó István, és a szíved mélyén unokára vágysz, az első és talán legfontosabb lépés az, hogy ne hibáztasd ezért sem magadat, sem a gyerekeidet. Az érzéseid valódiak, és jogod van hozzájuk. Érdemes lehet egyszer, nyugodt körülmények között, őszintén elmondani a gyerekeidnek, mit jelentene neked a nagyszülőség. Utána viszont fontos elengedni a témát, és nem újra meg újra előhozni. A folyamatos kérdezgetés ugyanis könnyen eltávolíthatja egymástól a családtagokat, és épp az ellenkezőjét éri el annak, amit szeretnél. A felnőtt gyerekeinkkel való jó kapcsolat önmagában is óriási érték. Ha ez megmarad, az már sokkal több, mint amit sok család elmondhat magáról, még unokák nélkül is.
Vannak kezdeményezések is, amelyek kifejezetten azoknak szólnak, akiknek nincs unokájuk. A Generációk Között Egyesület 2024-ben indított programja például az unokára vágyó időseket és azokat a családokat igyekszik összekötni, ahol a gyerekeknek nincs vagy nagyon távol él a nagyszülőjük. Az egyesület közös programokon, például bográcsozásokon és társasjátékozásokon keresztül hozza össze a generációkat. A kezdeményezés indulásakor Budapesten kezdték a programokat, és a szervezők szerették volna később országosan is kiterjeszteni. Ha érdekel a lehetőség, érdemes utánanézni, hogy jelenleg hol és milyen formában működik. Egy ilyen kapcsolat nem pótolja a vér szerinti unokát, de valódi, szeretetteli kötelékké válhat mindkét fél számára, és sok magányos délutánt tehet melegebbé.
Más lehetőségek is vannak arra, hogy a mesélés és a gyerekekkel töltött idő öröme visszatérjen az életedbe. Sok könyvtár, iskola és közösségi ház szívesen fogad önkéntes felolvasókat. A keresztgyerekek, a szomszéd kicsik vagy a barátok unokái is sokat profitálhatnak egy türelmes, szeretetteljes felnőtt figyelméből. Mikó István maga is jó példát mutat erre. A felolvasóestek, ahol gyerekeknek és szüleiknek kelti életre Micimackó világát, egyfajta tágabb értelemben vett nagyszülői szerepet is jelentenek. A gyerekek, akik ott ülnek a nézőtéren és az ő hangján hallják a mesét, valahol az ő „unokái” is. Ez természetesen nem ugyanaz, mint egy saját unoka. Mégis értékes, és hozzásegíthet ahhoz, hogy a várakozás évei is tartalmasak, szépek legyenek.
Egy mesemondó, akinek még bőven van kinek mesélnie
Mikó István története arra emlékeztet, hogy a legnagyobb művészek is ugyanolyan emberek, mint bárki más. Az ő életükben is vannak beteljesületlen vágyak és fájdalmas hiányok, akármilyen fényes is a pályájuk kívülről. A színész nem titkolja, hogy bántja a helyzet, de azt sem engedi, hogy ez a hiány elhomályosítsa mindazt, amit az élettől kapott. Évtizedek óta ajándékozza meg hangjával a magyar gyerekeket, és ez a szeretet minden nap visszaér hozzá, akár egy felolvasóesten, akár egy budapesti utcán, ahol valaki rámutat: ott a Micimackó bácsi! Ahogy a Micimackónak tulajdonított, sokat idézett mondás tartja: „Néha a legkisebb dolgok foglalják el a legnagyobb helyet a szívünkben.” Egy unoka kis keze is ilyen apró dolog lenne, és talán éppen ezért hiányzik ennyire.













