Magyarország nyugdíjrendszere az elmúlt évtizedekben számos kihívással nézett szembe, de az igazi próbatétel a következő húsz évben érkezik el. A „Ratkó-unokák” – az 1973 és 1977 között született, kiugróan nagy létszámú évjáratok – 2038 és 2042 között tömegesen érik el a nyugdíjkorhatárt. Az ő nyugdíjba lépésük olyan terhelést ró majd a rendszerre, amely a jelenlegi feltételekkel legfeljebb 2037-ig kezelhető komolyabb finanszírozási kockázatok nélkül. Ezért a jövő évi választások után halaszthatatlan lesz a nyugdíjrendszer mélyreható, méltányossági és fenntarthatósági szempontokat is figyelembe vevő átalakítása – írja a Portfolio.
Korábban már szó esett a kisebb kockázatú, könnyebben megvalósítható intézkedésekről. Most a fókusz a nagyobb kockázattal járó, de elkerülhetetlenül szükséges beavatkozásokon van, amelyek nélkül a rendszer hosszú távon összeomolhat.
Könnyen megvalósítható, de kockázatos intézkedések
1. A 13. havi nyugdíj összegének korlátozása vagy egységesítése
A 13. havi nyugdíj Magyarországon az egyik legfontosabb, ugyanakkor legvitatottabb elem. Mivel mögötte nincs járulékfizetés, tisztán költségvetési forrásból kell biztosítani, éves szinten mintegy 550 milliárd forintos terhet jelentve.
Lehetséges megoldás lenne, ha a kifizetés összegét korlátoznák egy felső határban. Például az átlagnyugdíj (245 000 Ft) vagy a medián nyugdíj (216 000 Ft) szintjén maximalizálva a juttatást. Ezáltal elkerülhető lenne, hogy a legmagasabb nyugdíjban részesülők aránytalanul nagy pluszjuttatáshoz jussanak, miközben az alacsony nyugdíjasok helyzete érdemben nem javul.
A történelem intő példa: 2009-ben 80 000 forintban maximálták a 13. havi kifizetést, de a juttatás így sem élte túl a 2010-es megszüntetést. Ha most hasonló korlátozásra kerülne sor, azt csak egy átfogó nyugdíjemelési reformmal együtt lenne méltányos bevezetni.
2. A nyugdíjplafon bevezetése
Magyarország jelenleg az egyetlen uniós ország, ahol sem járulékplafon, sem nyugdíjplafon nincs, miközben progresszív adózás és foglalkoztatói nyugdíjpillér sem működik.
Svájcban, Franciaországban, Belgiumban vagy Spanyolországban már régóta létezik a nyugdíjplafon, amely jellemzően háromezer euróban (kb. 1,2 millió Ft) maximalizálja a havi állami nyugdíj összegét. Ez arra ösztönzi a magas keresetűeket, hogy egyéni megtakarításokkal és munkahelyi nyugdíjprogramokkal egészítsék ki időskori jövedelmüket.
A magyar rendszerben a plafon bevezetése rövid távon komoly ellenállást váltana ki, de hosszú távon elengedhetetlen a fenntarthatóság érdekében.
Közepesen nehezen megvalósítható intézkedések
1. Rugalmasabb nyugdíjba vonulási feltételek
A 2010–2011-es reformok gyökeresen átalakították a rendszert: megszűnt a korhatár előtti és a rokkantsági nyugdíj, bevezették a Nők40-et, és lezajlott a magánnyugdíjpénztárak visszaállamosítása. Ezek rövid távon stabilizálták a rendszert, de hosszú távon jelentős feszültségeket okoztak.
A férfiak kedvezményes nyugdíja rendszeresen felmerülő ötlet, de bevezetése közel 400 milliárd forintos többletkiadást generálna, vagyis gyakorlatilag egy „15. havi nyugdíj” terhével érne fel. A férfiak rövidebb várható élettartama miatt érthető az igény, de a fedezet megteremtése szinte lehetetlen.
A reális megoldás inkább egy rugalmas nyugdíjrendszer kialakítása lehetne, amely lehetővé teszi a korhatár előtti nyugdíjazást, de szigorú máluszrendszerrel (évente 4–5% levonás a korhatár előtti évekért). Így a választás szabadsága biztosított lenne, miközben a rendszer finanszírozhatósága is megőrizhető.
2. A nyugdíjemelés rendszerének átalakítása
Jelenleg a nyugdíjemelés szigorúan az inflációhoz kötött. Ez azt jelenti, hogy a nyugdíjak reálértéke ugyan elvileg nem csökken, de folyamatosan leszakadnak a bérektől. Ha a nettó keresetek 10%-kal nőnek, az infláció viszont csak 5%, akkor a nyugdíjak relatíve 5%-ot veszítenek a munkajövedelmekhez képest.
Ez a tendencia már évtizedek óta tart, és a nyugdíjasok relatív elszegényedéséhez vezet. A megoldás a vegyes indexálás lenne: az infláció mellett a béremelkedés bizonyos százalékát (például 20–30%-át) is figyelembe kellene venni.
Ezen túlmenően szükséges lenne:
-
Valorizációs korrekció a régebben megállapított nyugdíjak méltányos emelésére.
-
Szolidaritási korrekció a legszegényebb nyugdíjasok kiegészítésére, amelynek fedezetét például a nyugdíjprémium átcsoportosításával lehetne biztosítani.
A jelenlegi rendszer legnagyobb hibája, hogy a kockázatot a nyugdíjasokra hárítja: az év elején becsült infláció alapján emelnek, majd novemberben korrigálnak, de a tényleges éves inflációhoz igazodó kompenzáció sosem történik meg teljes körűen.
A magyar nyugdíjrendszer csak 2037-ig tartható fenn változatlan formában. A Ratkó-unokák nyugdíjba lépése után tömegesen roppanthatják meg a rendszert, ha addig nem történnek komoly reformok.
A 13. havi nyugdíj korlátozása, a nyugdíjplafon bevezetése, a rugalmas nyugdíjazás újraszabályozása és a vegyes indexálás mind-mind fájdalmas, de szükséges lépések lehetnek. A reform lényege, hogy a méltányosság és a fenntarthatóság egyszerre valósuljon meg: a nyugdíjak ne veszítsék el értéküket, de a jövő generációk se kerüljenek elviselhetetlen teher alá.
Az idő sürget. Ha a 2030-as évek végéig nem készül el egy átfogó reform, a rendszer saját súlya alatt omolhat össze.
