Újabb komoly gazdaságpolitikai vita indult el Magyarországon, miután Surányi György, a Magyar Nemzeti Bank korábbi elnöke élesen bírálta a hazai adórendszer jelenlegi működését. A közgazdász szerint a magyar jövedelemadóztatás mai formájában hosszabb távon nem fenntartható, mert egyszerre túl sok kedvezményt tart fenn, miközben a társadalom alsóbb jövedelmi rétegei és a kispénzű nyugdíjasok továbbra is nehéz helyzetben vannak. Surányi úgy látja, hogy a rendszer igazságosabbá tétele nem egyszerűen több pénz beszedését jelenti, hanem azt is, hogy az állam világosabban különbséget tegyen a rászorulók, az átlagjövedelműek, a magas jövedelműek és a kiugróan nagy vagyonnal rendelkezők között – írja a Pénzcentrum.
A volt jegybankelnök a 24.hu podcastjében beszélt arról, hogy szerinte a magyar adórendszerben egyszerre vannak túlzott kedvezmények, rosszul célzott támogatások és olyan kiskapuk, amelyek a jelentős megtakarítással rendelkezőknek indokolatlan előnyt adnak. Különösen problémásnak tartja, hogy a jelenlegi rendszerben az ország jelentős része gyakorlatilag nem fizet személyi jövedelemadót, miközben a közszolgáltatások finanszírozása, az egészségügy, az oktatás, a szociális ellátórendszer és az állam működtetése stabil bevételeket igényelne. Szerinte a valódi kérdés nem az, hogy legyen-e segítség az alacsony jövedelműeknek, hanem az, hogy ezt milyen módon, milyen adórendszerben, milyen kedvezmények mellett és milyen társadalmi igazságossági elvek alapján kell megoldani.
Surányi álláspontja több ponton egybeér a Tisza Párt programjának egyes elemeivel, más pontokon viszont eltér attól. Egyetért például azzal az iránnyal, hogy az alacsonyabb keresetűek számára vissza kellene hozni az adójóváírás jellegű könnyítést, vagyis csökkenteni kellene azok terheit, akik valóban kevésből élnek. Ugyanakkor több meglévő adókedvezményt túlzottnak tart, és szerinte ezek egy részét felül kellene vizsgálni. Ez a vita különösen fontos lehet most, amikor az új Tisza-kormány egyik legnagyobb feladata éppen az, hogy úgy teremtsen igazságosabb közteherviselést, hogy közben ne borítsa fel a költségvetési egyensúlyt, és ne növelje tovább a társadalmi feszültségeket.
Az alacsony keresetűek segítése mellett szűkítené a túl széles kedvezményeket
Surányi György szerint az alacsonyabb jövedelmű munkavállalók terheinek csökkentése indokolt lenne. Ezzel lényegében azt mondja ki, amit sok magyar dolgozó a saját bőrén érez: a minimálbérhez, garantált bérminimumhoz vagy alacsonyabb bruttó keresethez kapcsolódó nettó jövedelem sok esetben nem ad elegendő mozgásteret a megélhetésre. Az élelmiszerárak, a lakhatási költségek, a közlekedés, az energia, a gyógyszerek és a mindennapi szolgáltatások ára olyan szintre emelkedett, hogy a kevesebbet keresőknek minden forint számít.
A Tisza Párt korábban olyan adópolitikai irányt vázolt fel, amely a minimálbér és a mediánbér alatti keresetek esetében csökkentené a személyi jövedelemadó terhét. Surányi ezzel az alapgondolattal egyetért, mert szerinte az adórendszernek érzékenyebben kellene kezelnie a különböző jövedelmi helyzeteket. Egy alacsony jövedelmű dolgozónál ugyanakkora adókulcs egészen más életszínvonalbeli következményekkel jár, mint egy magasabb jövedelmű háztartásnál. Az igazságos közteherviselés nemcsak azt jelenti, hogy mindenki fizet valamit, hanem azt is, hogy a terhek arányban állnak a tényleges teherviselő képességgel.
Ugyanakkor Surányi szerint a kedvezményrendszer jelenlegi formája túlságosan szélesre nyílt. Úgy véli, hogy bizonyos adómentességek és kedvezmények már nem feltétlenül a leginkább rászorulókat segítik, hanem olyan csoportoknak is tartós előnyt biztosítanak, ahol ez közgazdaságilag vagy társadalmi igazságossági szempontból nem mindig indokolt. Ezért szerinte a rendszerhez hozzá kell nyúlni, még akkor is, ha politikailag kényes témáról van szó.
Megszüntetné a 25 év alattiak szja-mentességét
A volt jegybankelnök egyik legvitatottabb állítása az, hogy meg kellene szüntetni a 25 év alattiak személyi jövedelemadó-mentességét. Ez a kedvezmény az elmúlt évek egyik legismertebb adópolitikai intézkedése volt, amelynek célja eredetileg az volt, hogy a fiatalok több pénzt vihessenek haza, könnyebben kezdjék el önálló életüket, és vonzóbb legyen számukra a legális munkavállalás. Támogatói szerint a fiatalok helyzetét valóban javította, különösen azoknál, akik pályakezdőként viszonylag alacsonyabb bérből próbáltak elindulni.
Surányi viszont más szempontból közelíti meg a kérdést. Szerinte az életkor alapján adott általános adómentesség nem elég célzott. Egy 24 éves, magas fizetésű munkavállaló ugyanúgy élvezheti a kedvezményt, mint egy minimálbér körül kereső fiatal. Így az állam olyanoknak is jelentős adóelőnyt adhat, akiknek a jövedelmi helyzete ezt nem feltétlenül indokolja. Közben más, idősebb, de alacsony jövedelmű dolgozók nem kapnak ugyanilyen segítséget, holott anyagi helyzetük akár rosszabb is lehet.
Ez a vita jól mutatja az adópolitika egyik alapdilemmáját: egyszerű, könnyen kommunikálható kedvezményekre van-e szükség, vagy inkább célzott, jövedelmi helyzethez igazított támogatásokra. Az életkor szerinti kedvezmény politikailag látványos és könnyen érthető, de kevésbé igazságos, ha nem veszi figyelembe a tényleges rászorultságot. Surányi szerint a jövő adórendszerének inkább a jövedelmi helyzetet kellene néznie, nem pusztán azt, hogy valaki melyik korosztályba tartozik.
A kétgyermekes anyák élethosszig tartó szja-mentességét sem támogatja
Surányi György a családi adókedvezmények és az édesanyák szja-mentessége kapcsán is különbséget tenne. Nem ért egyet azzal, hogy a kétgyermekes édesanyák élethosszig tartó személyi jövedelemadó-mentességet kapjanak. Ugyanakkor a három- vagy négygyermekes anyák esetében ezt elfogadhatóbbnak tartja. Ez a megközelítés azt jelzi, hogy a közgazdász nem a családtámogatások egészét vitatja, hanem azok mértékét, célzását és költségvetési fenntarthatóságát.
A családtámogatási rendszer Magyarországon évek óta kiemelt politikai terület. A gyermekvállalás ösztönzése, a családok támogatása és a demográfiai problémák kezelése valóban fontos állami feladat. A kérdés azonban az, hogy milyen eszközökkel, milyen költségvetési áron és kiknek a javára történik mindez. Egy élethosszig tartó szja-mentesség rendkívül erős és hosszú távú kedvezmény, amely jelentős bevételkiesést okozhat az államnak. Ha ezt túl széles körre terjesztik ki, akkor más területekről kell elvenni a pénzt, vagy magasabb hiánnyal, illetve más adókkal kell finanszírozni.
Surányi álláspontja szerint a nagyobb gyermekszám esetében erősebb lehet az indok a tartós kedvezményre, mert ott a családi terhek is jelentősebbek, és a gyermeknevelés társadalmi haszna is kiemelkedő. A kétgyermekesek esetében viszont szerinte már kérdéses, hogy indokolt-e az élethosszig tartó teljes adómentesség. Ez a vita várhatóan politikailag is érzékeny lesz, mert minden családtámogatási kedvezmény szűkítése könnyen ellenállást vált ki, még akkor is, ha közgazdaságilag racionális érvek szólnak mellette.
Nem támogatja a klasszikus vagyonadót, de adóztatná a hatalmas TBSZ-megtakarításokat
Érdekes pontja Surányi gondolatmenetének, hogy miközben nem támogatja a Tisza Párt által felvázolt klasszikus vagyonadó gondolatát, a kiugróan magas megtakarítások adómentességét már problémásnak tartja. Különösen a Tartós Befektetési Számlákon, vagyis TBSZ-eken tartott több százmilliós vagy akár milliárdos összegeknél látja indokolatlannak a teljes adómentességet. Ez fontos különbségtétel: nem általános vagyonadóban gondolkodik, hanem bizonyos, nagy összegű pénzügyi megtakarítások adózási kiváltságait vizsgálná felül.
A TBSZ eredeti célja az volt, hogy ösztönözze a hosszú távú megtakarítást. Aki több évig tartja befektetését ilyen számlán, adókedvezményt vagy adómentességet kaphat a hozam után. Ez a logika sok átlagos megtakarító esetében érthető: az állam támogatja, hogy az emberek ne csak rövid távon fogyasszanak, hanem takarékoskodjanak, befektessenek, és hosszabb távon gondolkodjanak. A probléma ott kezdődik, amikor ugyanaz a szabály milliárdos vagyonok adómentes gyarapítására is alkalmas.
Surányi szerint nem életszerű és nem igazságos, hogy egy átlagos megtakarító és egy több százmilliós vagy milliárdos befektetési vagyonnal rendelkező személy ugyanabban az adómentességi logikában részesüljön. A kérdés itt is a célzásról szól. Lehet támogatni a hosszú távú megtakarítást, de ettől még be lehet vezetni olyan felső határokat vagy sávokat, amelyeknél a kiugróan nagy összegek már nem élveznek teljes adómentességet. Ez a megoldás politikailag talán kevésbé látványos, mint egy általános vagyonadó, de közgazdaságilag pontosabban célozhatja a nagy pénzügyi vagyonokat.
A különadókat károsnak tartja, de a Mol és a bankszektor esetében kivételt tenne
Surányi György alapvetően káros gazdaságpolitikai eszköznek tartja a különadókat. Ez nem meglepő közgazdasági álláspont, hiszen a különadók gyakran kiszámíthatatlanok, torzíthatják a piaci döntéseket, visszafoghatják a beruházásokat, és bizonytalanságot okozhatnak az érintett ágazatokban. Ha egy kormány bármikor, politikai döntéssel pluszterhet rak egy szektorra, az hosszú távon rontja az üzleti környezet stabilitását.
Ugyanakkor a volt jegybankelnök két területen kivételt tenne: a Mol és a bankszektor extraprofitadója esetében. A Molnál ezt közgazdasági szempontból azzal indokolja, hogy az állam így vonhatja el az irányadó világpiaci árnál olcsóbb orosz olaj finomításából származó extra nyereséget. Ez a logika nem klasszikus büntetőadóként értelmezhető, hanem olyan járadékelvonásként, amely egy különleges geopolitikai és piaci helyzetből adódó többletnyereséget céloz.
A bankszektor esetében az extraprofitadó megítélése szintén összetett. A magas kamatkörnyezetben a bankok jelentős többletjövedelmekhez juthatnak, miközben a lakosság és a vállalkozások hitelköltségei magasabbak lehetnek. Surányi tehát nem általában védi a különadókat, hanem azt mondja: vannak speciális helyzetek, amikor egyes ágazatok különleges nyeresége indokolhat átmeneti vagy célzott elvonást. A kulcskérdés itt is az, hogy az adó ne önkényes, ne tartósan torzító és ne politikai alapon kiszabott teher legyen, hanem jól körülhatárolt gazdasági indokkal rendelkezzen.
Az alacsony nyugdíjakat drasztikusan emelné
A nyugdíjrendszerről szólva Surányi György különösen éles különbségtételt sürget. Szerinte az alacsony nyugdíjakat drasztikusan, a jelenleg tervezettnél is nagyobb mértékben kellene emelni. Ez az álláspont abból indul ki, hogy a magyar nyugdíjas társadalom rendkívül megosztott. Az átlagnyugdíj önmagában nem mutatja meg, milyen nehéz helyzetben élnek azok, akik jóval az átlag alatt kapnak ellátást, különösen ha egyedül élnek, gyógyszereket szednek, albérletet vagy magas rezsit fizetnek, vagy nincs családi segítségük.
Surányi szerint ezen a legalacsonyabb ellátási szinten a 13. havi nyugdíj, sőt akár egy 14. havi juttatás sem jelent elegendő megoldást. Ennek oka egyszerű: ha maga a havi nyugdíj nagyon alacsony, akkor az időszakosan érkező pluszpénz csak átmeneti enyhülést hoz, de nem rendezi a mindennapi megélhetési problémát. Egy 100-150 ezer forint körüli ellátásból élő embernek nem az a legnagyobb gondja, hogy évente egyszer kap-e pluszjuttatást, hanem az, hogy minden hónapban ki tudja-e fizetni az élelmiszert, a gyógyszert és a rezsit.
Ez a gondolat nagyon közel áll ahhoz az új szociálpolitikai logikához, amely szerint a támogatásoknak nem egyenlően, hanem igazságosan kell érkezniük. Nem ugyanazt kell adni mindenkinek, hanem többet kell adni azoknak, akiknek nagyobb szükségük van rá. A nyugdíjrendszer esetében ez azt jelentené, hogy az államnak sokkal erősebben kellene koncentrálnia a kispénzű nyugdíjasokra.
A magas nyugdíjaknál a 13. havi nyugdíjat sem tartja indokoltnak
Surányi ezzel párhuzamosan azt is kimondta, hogy a magas nyugdíjat kapók esetében még a 13. havi nyugdíj kifizetését sem tartja indokoltnak. Ez politikailag rendkívül kényes állítás, mert a 13. havi nyugdíj az elmúlt években szimbolikus jelentőségű juttatássá vált. Sok nyugdíjas úgy tekint rá, mint jogos járandóságra, amely a korábbi munkával megszerzett nyugdíj kiegészítése. Mások viszont régóta bírálják, hogy a rendszer aránytalanul sok pénzt ad azoknak is, akik eleve magas ellátásban részesülnek.
A 13. havi nyugdíj jelenlegi formájában ugyanis százalékosan és összegszerűen is a magasabb nyugdíjasoknak kedvez jobban. Aki 120 ezer forintot kap havonta, annak a plusz egyhavi juttatás 120 ezer forint. Aki 600 ezer forintos nyugdíjban részesül, annak ugyanaz az elv 600 ezer forint pluszt jelent. Ez közgazdaságilag és szociálpolitikailag vitatható, mert a rászorultság nem a magasabb nyugdíjaknál a legerősebb.
Surányi álláspontja szerint a nyugdíjrendszerben is differenciálni kellene. A magas ellátásoknál nincs feltétlenül szükség ugyanarra a pluszjuttatásra, amely az alacsony nyugdíjaknál akár létfontosságú segítség lehet. Ez a gondolat várhatóan nagy vitát váltana ki, de beleillik abba az általános logikába, amelyet a közgazdász képvisel: a támogatásokat és kedvezményeket jobban kell célozni, mert az állam forrásai végesek.
Az árstopokat azonnal és egy lépésben vezetné ki
Surányi György az árkorlátozó intézkedésekről is határozott véleményt fogalmazott meg. Szerinte az Orbán-kormánytól megörökölt árstopokat, köztük az üzemanyagok ársapkáját azonnal és egyetlen lépésben kellene kivezetni. Ez első hallásra sokak számára ijesztő javaslatnak tűnhet, hiszen az árstopok látszólag védik a fogyasztókat a hirtelen drágulástól. A közgazdász azonban úgy látja, hogy a mesterséges árkorlátozások hosszabb távon torzítják a piacot, elrejtik a valós inflációs folyamatokat, és rossz várakozásokat építhetnek be a gazdaságba.
Surányi szerint a fokozatos kivezetés különösen veszélyes lehet, mert minden szereplő előre tudná, hogy újabb és újabb áremelési lépcsők következnek. Ez beépülhetne a vállalati árazásba, a lakossági várakozásokba és az inflációs pszichológiába. Ha a gazdaság szereplői azt érzik, hogy hónapokon keresztül folyamatosan jönnek majd az árkiigazítások, akkor előre magasabb árakkal, béremelési igényekkel és inflációs várakozásokkal reagálhatnak.
Az egyszeri, azonnali kivezetés ezzel szemben tisztább képet adna az infláció tényleges állapotáról. Rövid távon fájdalmasabb lehet, mert egyszerre jelenik meg az árakban a korábban elfojtott drágulás, de utána a gazdaság hamarabb alkalmazkodhat. A jegybank számára is átláthatóbb helyzetet teremtene, mert nem kellene hónapokon át figyelni, melyik árstop-kivezetési lépés milyen hatással van az inflációra. Így a kamatdöntések is pontosabb információkra épülhetnének.
Az árstopok politikailag népszerűek, de gazdaságilag veszélyesek lehetnek
Az árstopok mindig csábító eszközök a politikában. Könnyű azt mondani a választóknak, hogy az állam megvédi őket a magas áraktól, befagyasztja az üzemanyag vagy bizonyos alapvető termékek árát, és ezzel közvetlen segítséget ad. A probléma az, hogy a gazdaságban semmi nincs ingyen. Ha egy ár mesterségesen alacsonyabb a piaci szintnél, akkor valaki megfizeti a különbséget: a kereskedő, a szolgáltató, az állam, vagy végső soron a fogyasztó más formában.
Az árstopok torzíthatják a kínálatot, hiányt okozhatnak, visszafoghatják a beruházásokat, és hosszabb távon akár magasabb árakat is eredményezhetnek más termékeknél. Az üzemanyagárak esetében különösen érzékeny a helyzet, mert az árak nemcsak az autósokat érintik, hanem a szállítást, az élelmiszerárakat, a vállalkozások költségeit és a teljes inflációs pályát is. Ha az árstop fenntartása torzítja a piacot, akkor a kivezetés elkerülhetetlen, csak az időzítés és a módszer kérdéses.
Surányi álláspontja ebből a szempontból következetes: szerinte jobb egyszer szembenézni a valós árakkal, mint hónapokig fenntartani egy olyan rendszert, amely hamis biztonságérzetet ad. Ez politikailag fájdalmas üzenet, de gazdaságilag érthető. Egy új kormány számára az egyik legnehezebb döntés éppen az, hogy mikor vállalja a rövid távon népszerűtlen, de hosszabb távon tisztább gazdasági lépéseket.
A vita lényege: ki kapjon segítséget, és ki viselje a terheket?
Surányi György javaslatai mögött egy közös gondolat húzódik meg: a magyar államnak sokkal pontosabban kellene eldöntenie, kit támogat, kitől von el, és milyen elvek alapján működteti az adórendszert. A jelenlegi rendszerben szerinte túl sok az általános, rosszul célzott kedvezmény, miközben a valóban rászorulók támogatása nem elég erős. Ez igaz lehet az alacsony jövedelmű dolgozókra, a kispénzű nyugdíjasokra, de akár a nagy megtakarítások adómentességére is.
A kérdés tehát nem egyszerűen az, hogy legyen-e több adó vagy kevesebb adó. A valódi kérdés az, hogy igazságos-e a rendszer. Igazságos-e, ha egy alacsony keresetű idősebb munkavállaló magasabb terhet visel, mint egy 25 év alatti, magas fizetésű fiatal? Igazságos-e, ha egy kétgyermekes magas jövedelmű anya élethosszig teljes szja-mentességet kap, miközben egy alacsony nyugdíjú idős ember havi megélhetési gondokkal küzd? Igazságos-e, ha több százmilliós vagy milliárdos befektetések teljes adómentességet élveznek, miközben az állam forráshiányra hivatkozik az egészségügyben vagy oktatásban?
Ezekre a kérdésekre nincs fájdalommentes válasz. Minden adórendszeri átalakítás érdekeket sért. De ha az ország valóban új, fenntarthatóbb és igazságosabb pályára akar állni, akkor ezekről a vitákról nem lehet hallgatni. A Tisza-kormány előtt éppen az a feladat áll, hogy a rendszerváltás ne csak politikai jelszó legyen, hanem a közteherviselésben, a nyugdíjrendszerben, az árpolitikában és a közpénzek felhasználásában is érezhető fordulatot hozzon.
Összegzés: Surányi kemény, de fontos vitát nyitott
Surányi György megszólalása azért fontos, mert egyszerre beszél adókról, nyugdíjakról, megtakarításokról, különadókról és árstopokról, vagyis azokról a területekről, amelyek közvetlenül meghatározzák a magyar gazdaság mozgásterét. A volt jegybankelnök szerint a jelenlegi jövedelemadó-rendszer fenntarthatatlan, az alacsony jövedelműek támogatása indokolt, de közben több túlzó kedvezményt szűkíteni kellene. Megszüntetné a 25 év alattiak szja-mentességét, nem támogatja a kétgyermekes anyák élethosszig tartó adómentességét, és felülvizsgálná a hatalmas TBSZ-megtakarítások adómentességét.
A nyugdíjrendszerben drasztikusabb segítséget adna az alacsony ellátásból élőknek, miközben a magas nyugdíjaknál még a 13. havi nyugdíjat sem tartja indokoltnak. Az árstopokat pedig azonnal, egy lépésben vezetné ki, mert szerinte a fokozatos megszüntetés veszélyes inflációs várakozásokat építene be a gazdaságba. A különadókat általában károsnak tartja, de a Mol és a bankszektor extraprofitadója esetében közgazdasági indokot lát a célzott elvonásra.
A javaslatok egy része biztosan vitát vált ki, mert sok megszokott kedvezményhez, politikailag érzékeny támogatáshoz és társadalmi csoporthoz nyúlna hozzá. Mégis éppen ezek a viták mutatják meg, hogy Magyarországnak nemcsak új kormányzati szereplőkre, hanem új gazdaságpolitikai gondolkodásra is szüksége van. Olyan rendszerre, amely nem a hangos jelszavakból, hanem a valós rászorultságból, a teherviselő képességből és a hosszú távú fenntarthatóságból indul ki.
