Aki egy kicsit is figyeli a hazai rockszínpad történéseit, az tudja, hogy a Beatrice és Nagy Feró neve elválaszthatatlan egymástól. Éppen ezért sokakat szíven ütött, amikor kiderült: a zenekar életében olyan átalakulás kezdődött 2024 elején, ami még a sokat látott frontembert is mélyen megérintette.
A népszerű zenész az Abaházi Presszó műsorában ült le beszélgetni Csillag Endrével, és szokatlanul őszintén, érzelmekkel telve beszélt arról, hogyan éli meg a változásokat, és mit gondol a jövőről. A hangja többször is elcsuklott, amikor a zenekar sorsáról esett szó.
„Az élet rákényszerített arra, hogy váltsak”
Nem titok, hogy 2024 elején robbant a hír: két tag is elhagyja a Beatricét, ráadásul az egyikük nem más, mint a legenda fia, Nagy Hunor. Egy ilyen döntés bármelyik zenekarban földrengéssel ér fel – pláne, ha családtagról van szó.
Feró azonban egy pillanatra sem próbálta elbagatellizálni a helyzet súlyát, ugyanakkor megmutatta, hogy még mindig harcos alkat, aki nem adja fel könnyen:
„Nem ijedtem meg, mert én bízom magamban. És az élet rákényszerített arra, hogy váltsak. Én nagyon nehezen tudok váltani, mert ha van egy zenekar, és az működik, még ha nem is olyan jól, de hagyom működni, végül is 15 embernek adunk kenyeret. Nekem az utóbbi 10-15 évben az volt a bajom, hogy nem volt zeneszerző társ. Írtunk egy-két új nótát, de kínszenvedés volt.”
Ezekből a mondatokból egyszerre süt a felelősség és a fáradtság. Feró nem tagadja, hogy az elmúlt években sokszor érezte: egyedül maradt a kreatív teherrel. Miközben a zenekar továbbra is működött, koncertezett, a háttérben egyre inkább hiányzott az az igazi alkotótárs, akivel együtt, valódi örömmel lehet új dalokat írni.
Az is sokatmondó, ahogy arról beszél, hogy 15 ember kenyeréért érez felelősséget. Nem csupán egy rockbandáról van szó, hanem családokról, megélhetésről, egy közös, évtizedek óta épített brandről. Nem csoda, hogy számára a „váltás” szó inkább fájdalmas, mint felszabadító.
Nem áll meg az élet, menni kell tovább
Bár a beszélgetés hangvétele több helyen kifejezetten szomorú, Feró egy pillanatig sem adja azt az üzenetet, hogy vége lenne mindennek. Inkább a realitás talaján maradva próbálja megfogalmazni, mi történt a színfalak mögött, és hogyan jutottak el idáig.
Elárulta, hogy a nagy átalakulás után leült a zenekarral, és őszintén megkérdezte, ki az, aki vele tart, és ki az, aki inkább más úton folytatná tovább:
Az átalakulás után megkérdeztem, hogy ki az, aki szeretne maradni és tovább dolgozni, mert én tiszteletben tartom, ha valaki nem. De Laczik Fecó már lassan a 30 éve a zenekarban van és ő maradt mellettem, meg Tari Boton Ottó is. De hova lehetne ma menni egyáltalán zenélni? Hogy tudsz átmenni egy másik zenekarba, úgy, hogy abból meg is tudjál élni? Vagy új zenekart csinálni? De az meg őrültség. Én úgy gondolom, hogy nem olyan egyszerű ma elhelyezkedni. Ők is valószínűleg csak belefáradtak, vagyis belém fáradtak, mert velem sokáig együtt zenélni az nem egy egyszerű dolog.
Ez a vallomás egyszerre őszinte és önkritikus. Ritka, hogy egy frontember ilyen nyíltsággal mondja ki: „valószínűleg csak belefáradtak, vagyis belém fáradtak”. Ebben benne van minden: a hosszú évek feszültsége, a folyamatos turnézás, a zenekari dinamika, a generációs különbségek, és az is, hogy Feró tudja magáról – nem könnyű eset.
Ugyanakkor nagyon pontosan rámutat arra is, milyen állapotban van ma a zeneipar:
-
Nem olyan egyszerű egyik zenekarból a másikba átülni, mintha csak munkahelyet váltana az ember.
-
Egy új formációt felépíteni szinte a nulláról kell – közönség, brand, dalok, menedzsment, pénz, idő.
-
A zenélés sokaknál már nem biztos, hogy stabil megélhetést ad, ezért a „váltás” mindig óriási kockázattal jár.
Feró szavai mögött ott van a hazai zenészlét teljes bizonytalansága: lehet álmodni új zenekarról, új kezdetekről, de 60–70 felett már másképp számol az ember az erejével, az idejével, a felelősségével.
Egy korszak lezárul – de a történet nem ér véget
Az interjúból egy olyan Nagy Feró képe rajzolódik ki, aki egyszerre fáradt és elszánt. Fájnak neki a távozások, különösen a fia lépése, de közben érti, hogy mindenkinek megvan a maga útja. Ahelyett, hogy bűnbakot keresne, inkább magára is rámutat: vele együtt dolgozni nem könnyű, hosszú évek alatt ő is sokat változott.
A „szomorú hír” tehát nem csak annyi, hogy két tag, köztük a fia, elment a Beatricéből. Ennél jóval mélyebb dologról van szó: egy legendás zenekar újabb nagy átalakulásáról, egy frontember lelki terhéről, és arról, mennyire nehéz ma Magyarországon zenekarként hosszú távon talpon maradni.
Az viszont biztos, hogy Nagy Feró nem az a típus, aki csendben eltűnik a színpadról. Az interjú minden mondata arról árulkodik: még ha megtörten is, de menni akar tovább, új formában, új emberekkel – és amíg van erő a hangjában, addig aligha marad sokáig néma a mikrofon előtt.
