Hosszú hetek óta olyan volt ez a történet, mintha minden mondat félbe maradt volna. Az ember olvassa a híreket, látja a képeket, jönnek a találgatások, a kommentek, az „én úgy hallottam” típusú félmondatok – közben pedig ott van egy család, akiknek a valóság sokkal nehezebb annál, mint amit bárki kívülről el tud képzelni. A tragédia után sokáig nem érkezett nyilvános reakció, csak csend. Most viszont ez a csend megrepedt, és először szólalt meg valaki, akinek a szavai ebben a helyzetben tényleg súlyt kapnak – írja az Origo.
Dudás Miki temetését január 30-án tartották meg, megható és megrendítő körülmények között. A búcsúztatásra nemcsak a család és a legközelebbi barátok érkeztek, hanem sporttársak és tisztelők is, akik szerették, követték, vagy csak egyszer találkoztak vele, és az a pillanat valamiért megmaradt bennük. A szertartás után sokáig minden tekintet arra az emberre szegeződött, aki a veszteség óta tudatosan kerülte a nyilvános megszólalást: Szigligeti Ivett most mégis üzent.
A beszámolók szerint – többek között a Bors alapján – a temetést követő napon közösségi oldalán reagált, és a soraiból nem a botrány, nem a szenzáció, hanem a nyers gyász és a kapaszkodó keresése áradt. Először is hálát mondott mindazoknak, akik személyesen ott voltak, vagy „csak” lélekben kísérték a családot: az üzenetek, az ölelések, a részvétnyilvánítások – ahogy fogalmazott – erőt adtak ebben a felfoghatatlanul nehéz időszakban. És volt a szövegének egy mondata, ami sokaknál betalált: jó érzés volt látni, mennyi ember szívében hagyott nyomot Miki, és hogy a gyászban nincsenek egyedül.
A bejegyzés második fele azonban még erősebb volt, mert ott nem a köszöneté volt a főszerep, hanem egy határ kijelölése. Ivett arra kérte a nyilvánosságot, hogy fejezzék be a megalapozatlan feltételezéseket és a valótlan történetek terjesztését. Nem kezdett bele részletekbe, nem „magyarázkodott”, nem adott teret annak, hogy a gyász köré újabb köröket rajzoljanak a pletykákból.
Egyszerűen csak azt kérte: mindenki tisztelettel őrizze meg Miki emlékét. És ebben van valami fájdalmasan őszinte – mert aki gyászol, annak nemcsak a hiánnyal kell együtt élnie, hanem azzal is, hogy közben idegenek vitatkoznak a kommentekben, mintha egy emberélet köré szervezett találgatás „tartalom” lenne.
A búcsúztatás helyszíne a Pestszentlőrinci temető volt, ahol – a hírek szerint – családi nyughely közelében helyezték végső nyugalomra. Többen is leírták, hogy a szertartás fegyelmezett, méltóságteljes volt, és inkább szólt a csendről, mint a hangos gesztusokról. Mégis, a temetés utáni napokban a közösségi oldalak mechanikája újra bekapcsolt: a gyász hírré, a csend vitává, a fájdalom pedig sok helyen kattintássá vált. Ivett mostani üzenete pont ezért volt annyira egyenes: nem a nyilvánosságnak akart megfelelni, hanem meg akarta védeni azt a kevés teret, ami ilyenkor a családé kellene, hogy legyen.
Ebben a történetben van egy különös, nehezen kimondható ellentmondás. A sportvilágban, a közéletben, a médiában sokan ismernek valakit – és amikor baj történik, az egész ország úgy érzi, van köze hozzá. Részvétet nyilvánít, emléket idéz, képet oszt meg. Ez önmagában nem rossz. Sőt, sokszor ez az együttérzés tartja meg a hozzátartozókat, mert azt üzeni: „nem vagytok magatokra hagyva”. Csakhogy ugyanebben a pillanatban ugyanaz a nyilvánosság képes a másik arcát is mutatni: a suttogást, a gyanúsítgatást, az ítélkezést, az okoskodást. És amikor valaki, aki tényleg benne él ebben a fájdalomban, azt mondja: elég – annak súlya van.
Ivett megszólalása ezért lett több, mint egy egyszerű poszt. Egy gyászoló ember hangja volt, aki nem akar magyarázatokat gyártani, csak levegőt kér. A sorai mögött ott van az is, amit sokan éreznek, csak kevesen mondanak ki: a gyász nem nyilvános színdarab. Nem kötelező hozzá „tartalom”. A részvét nem attól lesz őszinte, hogy hangos, hanem attól, hogy tiszteletteljes. Ha valaki valóban segíteni akar, az sokszor annyit jelent, hogy nem tesz rá még egy lapáttal: nem adja tovább a bizonytalan híreket, nem talál ki okokat, nem kommentel úgy, mintha mindent tudna.
A történetet több helyen is feldolgozták – megjelent például az Origo felületén is, és képeket közölt a temetésről a TV2 is. De a legfontosabb mondatok most mégsem a cikkek címében voltak, hanem abban a rövid, emberi kérésben, amit a gyászoló társ megfogalmazott: hagyják békében az emléket. Ebben nincs semmi túlzó, semmi „drámai” – csak a legalapvetőbb emberi igény, amikor valaki a legnagyobb veszteség közepén próbál talpon maradni.
És talán ez az, ami miatt ez a megszólalás ennyire erős lett: nem akart több lenni annál, ami. Egy köszönöm azoknak, akik jó szívvel fordultak feléjük, és egy határozott stop azoknak, akik a fájdalomból történetet gyártanának. A gyász nem vita, nem találgatás, nem közösségi játék. A gyász egy élet, ami egyik napról a másikra más lett – és most ennek a más életnek kértek egy kis csendet.
