Van az a pillanat, amikor az ember csak áll, hallgatja a zenét, és azt hiszi, a nap ugyanolyan lesz, mint a többi. Aztán történik valami egészen apró – mégis annyira beszédes –, hogy hirtelen minden átértékelődik. Egy felszálló utas. Egy tekintet. Egy kínos csend. És az, hogy senki sem mozdul.
Pontosan ez történt tegnap egy buszon, ahol egy mozgássérült kisfiú próbált feljutni a járműre. Két bottal tudott csak járni, nagy nehezen kapaszkodott, lépett, egyensúlyozott. A busz pedig ment tovább, ahogy szokott. Az emberek nézték. Volt, aki bámulta is. De ami ilyenkor a legtermészetesebb lenne – hogy valaki feláll és átadja a helyét –, az valahogy elmaradt.
„Nem kellett több, hogy elszakadjon a cérna”
A történetet egy utas mesélte el, aki hátul állt a buszon, fülhallgatóval a fülében. Elmondása szerint eleinte ő is csak figyelt, mint mindenki más, de amikor látta, hogy a gyereknek esélye sincs leülni, valami benne átkattant.
Kivette a fülhallgatót, és hangosan szólt a busz hátsó, ülő részéhez:
„A busz hátsó, ülő felétől egy kis figyelmet kérnék! Most, hogy végignézték és bámulták a kisfiút, majd nagyvonalúan elfordították a fejüket ahelyett, hogy felállt volna valaki és átadta volna a helyét – gratulálok!”
Majd hozzátette, hogy most már igenis álljon fel valaki, mert a fiú majdnem a végállomásig utazik, és nem fog tudni így végig állni.
A kisfiú csak bólintott – de minden benne volt abban a mozdulatban
A beszámoló szerint a gyerek alig tudott beszélni, inkább csak csendben bólintott. Egy apró, hálás jelzés volt – olyan, ami sokszor többet mond bármilyen szónál. Végül sikerült leültetni, a busz ment tovább, és látszólag helyreállt a rend.
Csakhogy itt jött a történet másik, kellemetlen része.
Akik álltak, tapsoltak – akik ültek, „bunkóztak”
Az utas elmondása szerint a hátul állók közül többen szórványosan tapsoltak. Nem látványosan, nem színháziasan – inkább olyan „na végre” jelleggel. Viszont akik addig is ültek, nem mindenki reagált jól. Volt, aki sértésnek vette a felszólítást, és inkább ő kezdett támadni: „bunkónak” nevezte azt, aki kiállt a kisfiúért.
Ez a pillanat sok mindent megmutat arról, hogyan működünk tömegben: amíg nincs következménye, sokan inkább csendben maradnak. Ha viszont valaki hangot ad annak, amit mindenki lát, hirtelen kellemetlen lesz – és a kellemetlenséget néhányan nem a helyzeten, hanem a megszólalón akarják leverni.
Miért nem állunk fel, amikor fel kéne?
Sokan azt hiszik, az ilyen helyzetek „bunkóságból” történnek. De a valóság ennél bonyolultabb. A tömegközlekedésen gyakran működik az úgynevezett „szétoszló felelősség”: mindenki azt várja, hogy majd valaki más feláll. Közben telik az idő, a helyzet egyre kínosabb, és végül már nehezebb lépni, mint nem lépni.
És ott van a másik ok: az emberek félnek „kilógni”. Félnek attól, hogy ha felállnak, valaki beszól, vagy ha nem állnak fel, akkor meg azért szólnak be. A vége pedig az, hogy senki nem csinál semmit.
Csakhogy van egy pont, ahol a csend már nem semlegesség – hanem döntés.
Egyetlen gesztus, ami egy életre megmaradhat
A mozgássérült kisfiú talán nem emlékszik majd minden arcra. De az érzésre igen: hogy felszállt, nehezen megküzdött a lépcsővel, és mindenki nézte. Azt is, hogy végül valaki megszólalt érte. Hogy nem úgy lett kezelve, mint egy kellemetlen „probléma”, hanem mint egy ember, akinek szüksége van segítségre.
És ez az, amit sokszor elfelejtünk: egy hely átadása nem hőstett. Nem kell hozzá pénz, erő, végzettség. Csak figyelem. Emberség. És az a bátorság, hogy ne nézzünk félre.
„Sajnos sokszor elfelejtünk emberségesen viselkedni”
A történet végén az utas egy mondatban foglalta össze, miért írta le mindezt:
Sajnos sokszor elfelejtünk emberségesen viselkedni.
Pedig néha elég lenne annyi, hogy felállunk. Vagy legalább nem bámulunk. Nem fordítjuk el a fejünket. Hanem azt mondjuk: „Ülj le nyugodtan.”
Mert egy buszút lehet csak pár megálló. De az, hogy valakit emberszámba vesznek-e – az néha egész életre megmarad.
(A kép illusztráció.)
