Az ember azt hinné, a kórházban a legfontosabb kérdések az ágyak száma, a műszerek állapota, a várólista hossza, meg az, hogy van-e elég ember a műszakra. Ehhez képest most egy olyan dolog borzolja a kedélyeket, ami elsőre inkább egy repülőtér vagy egy stadion világa: arcfelismerő beléptetők.
A vita nem kicsi. Sőt, az RTL Híradóban megszólaló egyik érintett dolgozó szerint már volt olyan is, aki felmondott a rendszer miatt. A háttérben pedig ott van minden, ami ilyenkor előjön: adatvédelem, személyiségi jogok, „minek erre ennyi pénz”, és az a nagyon magyar mondat, amit sokan csak a foguk között mormolnak: „tényleg erre jutott?”
Három kórházban már élesben megy – egyelőre tesztként
Az RTL Híradó szerint a rendszer jelenleg három intézményben működik tesztjelleggel: a Honvédkórházban, a Manninger Jenő Baleseti Központban és a Dél-Pesti Centrumkórházban. A konstrukció lényege, hogy a dolgozóknak munkafelvételkor arccal kell azonosítaniuk magukat, vagyis a belépés nem kártyával, nem kóddal, hanem biometrikus azonosítással történik.
A hivatalos indok is egyszerűen hangzik: a munkaidő betartását így lehet ellenőrizni. A rendszer jogi hátterét egy két évvel ezelőtt elfogadott törvény teremtette meg – azaz jogszabályi alapja van annak, hogy egészségügyi intézményekben ilyen jellegű beléptetés működjön.
Papíron ez akár még logikus is lehetne: belépsz, rögzít, kész, nincs vita, nincs „a kártyám otthon maradt”. Csakhogy a kórház nem iroda, és a dolgozók sem robotok. Pláne nem azok, akik naponta betegek között dolgoznak, sokszor túlterhelten, feszes tempóban, stresszben.
„Nem csak minket vesz”: sokaknak itt kezd el égni a talaj
A név nélkül nyilatkozó dolgozó kifogása – az RTL Híradó beszámolója szerint – nem is pusztán az, hogy „nem tetszik az arcfelismerés”. Hanem az, hogy a rendszer nem csak a dolgozókat, hanem a környezetet is „látja”. Vagyis betegek és látogatók is a képbe kerülhetnek, ami már egészen más kérdés.
A dolgozó szerint ez személyiségi jogokat sérthet, és azt is elmondta: a bevezetés előtt végigfotózták őket, hogy a rendszer működni tudjon. Már ekkor volt, aki jelezte, hogy ebben nem akar részt venni.
És itt hangzott el az a mondat, ami egy egész ügyet képes összefoglalni egyetlen sorban: „Volt, aki emiatt mondott föl.”
A kórházak világában egy felmondás sokszor nem csak egy ember döntése. Az egy hiányzó kéz, egy szétfeszített beosztás, egy plusz terhelés a maradóknak. Ezért amikor a dolgozók azt érzik, hogy nemcsak a munka nehéz, hanem közben „figyelnek is”, abból könnyen lesz indulat.
Jogvédők: „a folyamatos megfigyelésnek itt nincs helye”
A témára rárepültek a jogvédők is. A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) jogvédői több megkeresést kaptak az ügyben – erről Remport Ádám beszélt az RTL Híradónak. Az álláspontjuk határozott: a folyamatos megfigyelésnek az egészségügyben szerintük nincs helye, és azt is felidézte, hogy az adatvédelmi hatóság is kimondta már: a munkahelyi megfigyelésnek szigorú keretei vannak.
A vita egyik idege pontosan itt fut: mi számít beléptetésnek, és mi számít megfigyelésnek? A kettő közötti határ a technikával egyre könnyebben elmosódik. Egy kamera lehet „csak beléptető”, de ha olyan helyen van, ahol a beteg is elhalad, máris felmerül a kérdés: ki kerül rögzítésre, milyen célból, meddig, és ki fér hozzá?
A dolgozók félelme – még ha sokszor csak félmondatokban is – ebből áll össze: ma beléptető, holnap jelenlét-ellenőrzés, holnapután „miért mentél ki tíz percre”. És lehet, hogy a rendszer hivatalosan nem erről szól, de az érzés ettől még nagyon is valós.
OKFŐ: négymilliárd, és idővel mindenkinek kötelező lesz
Az Országos Kórházi Főigazgatóság (OKFŐ) közlése szerint a rendszer kiépítése négymilliárd forintba kerül, és idővel mindenkinek kötelező lesz. Azt is jelezték: az adatok munkajogi felhasználása a jogszabályok szerint történik.
A „négymilliárd” az a szám, aminél a legtöbb magyar automatikusan megáll egy pillanatra. Mert nem csak nagy, hanem könnyen lefordítható: mennyi eszköz, mennyi fertőtlenítő, mennyi infúziós állvány, mennyi kesztyű, mennyi korszerűsítés jöhetne ki belőle.
És pontosan ezért lett ebből gyorsan nemcsak adatvédelmi kérdés, hanem pénz- és prioritáskérdés is.
Szakszervezet: „ezt máshol is el lehetne költeni”
A történet másik erős hangja Soós Adrianna, a Független Egészségügyi Szakszervezet elnöke, aki szerint ezt a pénzt „jobban is el lehetne költeni”. Olyan alapvető eszközökre, amelyekből hiány van. A megszólalás azért üt, mert nagyon hétköznapi: nem elméleti vitát nyit, hanem azt kérdezi, amit a folyosókon is sokan éreznek.
Ráadásul a szakszervezet szerint a dolgozók két, az orvosok pedig három éve nem kaptak béremelést – ez pedig rögtön rátesz még egy réteget az egészre. Mert ha a rendszer célja a fegyelem és az ellenőrzés, miközben a bérek és a munkakörülmények körül komoly feszültségek vannak, az könnyen úgy csapódik le: „figyelnek ránk, de közben nem becsülnek meg”.
Mi lesz a következő lépés? Mert a tesztből könnyen országos rendszer lesz
A tesztjellegű bevezetés sosem marad örökké teszt. Ha megvan a jogszabály, megvan a pénz, megvan a kiépítés, akkor a kérdés inkább az: milyen gyorsan terjesztik ki, és milyen feltételekkel.
A döntő pont az lehet, hogy a rendszer ténylegesen hogyan működik a mindennapokban. Mennyi adatot rögzít, mit „lát” a kamera, mi történik, ha valaki nem akar biometrikus azonosítást, hogyan kezelik a betegek és látogatók véletlen felvételének problémáját, és hogyan biztosítják, hogy a beléptetés ne csússzon át megfigyeléssé.
Mert a bizalom az egészségügyben különösen érzékeny. A beteg bizalma az orvosban, az ápolóban, a rendszerben – és a dolgozó bizalma abban, hogy a munkahelye nem úgy kezeli, mint egy potenciális szabályszegőt.
Politikai felhangok is előkerültek
A téma ráadásul – ahogy az ilyen ügyeknél lenni szokott – nem maradt meg szakmai vitának. Korábban a sajtóban politikai kötődéseket is emlegettek a kórházi kameratelepítések kapcsán, ami tovább fűti a közbeszédet. Ilyenkor egy technikai projekt nagyon gyorsan szimbolikus üggyé válik: nem csak arról szól, mi kerül a falra, hanem arról is, ki döntött róla, miért, és kinek az érdeke.
Egy mondat marad a végére, amit sokan érznek, csak nem mondják ki
Lehet érvelni a munkaidő betartásával, a rendszerbiztonsággal, a „modernizációval”. Lehet azt is mondani, hogy aki dolgozik, annak nincs mitől félnie. Csakhogy az egészségügy nem ilyen fekete-fehér.
Ahol eleve emberhiány van, túlterheltség, kiégés, eszközhiány-történetek és végtelen túlórák, ott egy arcfelismerő beléptető nem technológiai újításként érkezik meg, hanem üzenetként. És ha az üzenetet a dolgozók úgy hallják meg, hogy „ellenőrizni akarnak”, miközben a saját problémáikra nem érkezik elég válasz, abból könnyen lesz ellenállás.
Még felmondás is.
