Van valami furcsa varázsa annak, amikor egy ország egyszerre „ajándékoz” és közben mégis csendben elvesz. A nyugdíjas ilyenkor ott ül a konyhaasztalnál, nézi a telefonját, frissít, frissít, majd megjön a pénz. Örülne. Muszáj örülnie. Csakhogy ez az öröm egyre rövidebb ideig tart, mert a következő bevásárlásnál, gyógyszertári blokkban, vagy épp egy gázszámlánál mindig ugyanaz a hideg gondolat kúszik vissza: valahogy mégsem jut tovább a hónap végéig.
Idén februárban a banki utalások menetrendje is adott egy kis „színházat” a történethez. A februári rendes nyugdíj 12-én, csütörtökön érkezett, a 13. havi és a 14. havi időarányos rész pedig pénteken. A hivatalos magyarázat szerint a bankok nem tudták volna egyetlen nap alatt „biztonságosan” kezelni az összeget. Ez első hallásra technikai részletnek tűnik, olyasminek, amin az ember legyint egyet. De aki látott már banki rendszert közelről, az felhúzza a szemöldökét.
Mert akkor most tényleg az történt, hogy a magyar bankrendszer hirtelen képtelen lett arra, amit korábban gond nélkül megoldott? Tavaly, tavalyelőtt, azelőtt… nem omlott össze semmi attól, hogy két havi tétel egyben ment ki. Az infrastruktúra nem lett rosszabb, sőt: papíron pont a digitalizáció korát éljük. Nehéz nem arra gondolni, hogy a külön utalásnak volt egy másik célja is: hogy minden érintett, minden családtag, minden „nézd már, megjött” pillanat pontosan lássa, mennyi az extra – és hogy ez most több, látványosabb, szebben megmutatható.
A politika szereti a külön rubrikákat. A külön sorokat. A külön utalást. Mert ami külön érkezik, az „ajándéknak” hat. Ami egyben jön, az csak „fizetés”. Márpedig a 13. és a 14. havi juttatás körül évek óta ez a lélektani játék megy: az egyik oldalon a kommunikáció, a másikon a valóság.
És itt jön a kellemetlen rész.
13., 14. havi – miközben a nyugdíjas mégis fogy
A 13. havi – és a most bevezetett 14. havi rész – körül mindig felhangzik a moralizálás: „Most akkor hány hónap van egy évben? Miért kap valaki pluszt, miközben más csak 12 hónapban kap bért?” Ezek a kérdések a kocsmától a kommentfalig mindenhol előkerülnek. Van bennük igazság. De csak félig.
A teljes kép ugyanis az, hogy a nyugdíjasok a dolgozókhoz képest évek óta csúsznak le. Nem feltétlenül úgy, hogy nominálisan kevesebb forintot kapnak, hanem úgy, hogy ugyanannyi forint egyre kevesebbet ér, miközben a bérek – jellemzően – gyorsabban emelkednek. A nyugdíjak emelése főleg az inflációhoz kötött, a munkajövedelmek viszont sokszor infláció felett nőnek: piaci nyomás, munkaerőhiány, béralkuk, ágazati emelések, pótlékok – ezer oka van. A nyugdíj viszont egyetlen ritmusra mozog. És ha ez a ritmus lassabb, akkor a különbség évről évre szélesedik.
Ezért tud ma egy nyugdíjas úgy élni, hogy papíron „megőrzi az értékét” a nyugdíja – mégis azt érzi, hogy a társadalom közepéhez képest egyre távolabb kerül. Mintha ugyanazon az úton mennének, csak ő gyalogolna, a többiek meg autóba ültek volna.
A vita a 13. és 14. hónap körül valójában sokszor elviszi a figyelmet a lényegtől. Mert lehet vitatkozni azon, hogy jár-e plusz, vagy nem jár, de közben csendben történik valami sokkal nagyobb: a nyugdíjrendszer arányaiban kevesebbet ad, mint korábban.
Kevesebb jut a nyugdíjakra – legalábbis arányosan
A cikkben idézett állítás szerint 2010 környékén a nyugdíjcélú kifizetések a GDP 11–12 százaléka körül voltak, és mára ez az arány 7–8 százalék közelébe csökkent. Lehet ezen számok tizedein vitatkozni – de az irány a lényeg: arányosan kisebb szelet jut, miközben az ország öregszik, az egészségügyi kiadások nőnek, és az időskori biztonság nem „luxus”, hanem alap.
Európában sok helyen a nyugdíjkiadások GDP-arányosan magasabbak. Nem azért, mert ott mindenki luxusban él, hanem mert a rendszer úgy van összerakva, hogy a nyugdíjas ne szakadjon le ennyire a bérekhez képest. Nálunk viszont egyre több a nyugdíjas, aki ugyan megkapja a hivatalos emelést, mégis azt érzi: a mindennapok drágábbak, a szolgáltatások drágábbak, a gyógyszer drágább, a fogorvos meg már nem is opció – és a „plusz” pénz valójában csak a lyukakat tömi be.
Mert amikor februárban megjön a három tétel, az valóban nagy összegnek látszik. Csakhogy a nyugdíjas nem februárban él, hanem egész évben. A plusz pénz gyorsan elfolyik: elmaradt számlák, tél végi fűtés, gyógyszerek, fogpótlás, szemüveg, vagy a gyerekeknek-unokáknak adott „csak egy kis segítség”. A végén pedig marad a kérdés: márciusban, áprilisban, júniusban mi lesz?
A legfájóbb: a nyugdíj már nem „életpálya jutalma”, hanem túlélőcsomag
A nyugdíjról sokan úgy gondolkodnak, mint az élet munkájának méltó lezárásáról. A valóságban viszont egyre több idős ember számára a nyugdíj nem a nyugodt élet alapja, hanem egy szűk keret, amin belül sakkozni kell: melyik gyógyszer kell most, melyik várhat; milyen húst veszünk; a zöldséget hol olcsóbb; a fűtésen mennyit lehet még lejjebb tekerni anélkül, hogy a falak penészedjenek.
És itt jön be a relatív elszegényedés igazi arca. Nem az, hogy „éhen halnak” – ezt sokan cinikusan odavetik –, hanem az, hogy kiszorulnak dolgokból, amik korábban természetesek voltak: normális fogászati ellátás, minőségi élelmiszer, utazás, kulturális program, vagy akár csak az a luxus, hogy ne kelljen minden forintot kétszer megnézni.
A nyugdíj „értékmegőrzése” inflációval igazítva papíron logikus, de a mindennapokban van egy csavar: az idősek fogyasztási kosara más. A gyógyszer, az egészséghez kapcsolódó kiadás, a rezsi, a szolgáltatások – ezek sokszor jobban fájnak, és gyakran gyorsabban is drágulnak, mint amit az „átlag” infláció mutat. Ezért van az, hogy két ember ugyanazt a statisztikát olvassa, mégis teljesen mást él meg belőle.
13. és 14. havi: segítség – vagy látványpótlék?
Nehéz igazság: a plusz juttatások sok nyugdíjasnak tényleg életmentők. Nem képletesen. Van, aki ebből rendezi a téli tartozását, van, aki ebből váltja ki azokat a gyógyszereket, amiket hónapokig „felezett”, van, aki ebből cseréli le a tönkrement hűtőt. Ezek valós történetek, nem politikai szlogenek.
Csakhogy ettől még a rendszer logikája kérdéses. Mert ha a nyugdíj valóban elég lenne a mindennapokra, a plusz hónapok nem lennének ennyire létfontosságúak. Akkor a 13. havi lehetne egy valódi extra, nem pedig egy lélegzetvétel.
És itt ütközik össze a két világ: a kommunikáció világa, ahol a plusz juttatás „bőkezűség”, és a hétköznap világa, ahol a plusz juttatás „tűzoltás”.
Mitől lenne kevesebb idős szegény?
A nyugdíjasok elszegényedése nem egyetlen intézkedésen múlik, hanem azon, hogy a rendszer képes-e együtt mozogni a társadalommal. Ha a bérek elszaladnak, a nyugdíj pedig csak kullog, akkor a különbség bebetonozódik. A minimumellátások rendezése, a legalacsonyabb nyugdíjak felhúzása, az idősekre szabott költségkosár figyelembevétele, a szolgáltatásokhoz való hozzáférés javítása – ezek mind olyan pontok, amelyek nélkül a plusz hónapok csak újabb tapaszok lesznek egy régi seben.
A februári két napos utalás talán sokaknak csak apró részlet. De szimbolikus: megmutatja, mennyire fontos lett a látszat. Miközben a nyugdíjasnak valójában nem „két nap alatt érkező plusz” kellene, hanem egy olyan rendszer, ahol nem kell minden hónap végén újra és újra azt éreznie, hogy egyre kisebb helye van a saját országában.
Mert lehet magyarázni, hogy „megőrzik az értéket” – csak közben a nyugdíjasok egy része azt éli meg, hogy az életük értéke csúszik lefelé – írja az mfor.
