Vannak veszteségek, amelyekről hiába beszél az ember, a szavak egyszerűen nem képesek visszaadni azt, ami belül történik. Egy közel 92 éves, legendás magyar színművész most ilyen napokat él át: csütörtökön kísérte utolsó útjára egykori feleségét, és bár életük útja már több mint negyven éve különvált, kapcsolatuk az idő múlásával sem hűlt ki. A kötelék megmaradt, a szeretet megmaradt, az emlékek megmaradtak – és most éppen ezek teszik még nehezebbé a hiányt. A búcsú után megtörten beszélt arról, hogy még fel sem tudja fogni, mi történt vele, és jelenleg csak azt érzi: egy hatalmas űr maradt utána – írja a Blikkrúzs.
A Farkasréti temetőben tartott búcsúztatáson a szakma számos ismert alakja is megjelent, hogy lerója tiszteletét. Egy ilyen pillanatban nemcsak egy ember távozását gyászolják, hanem egy egész közös múltat, évtizedek emlékeit, régi történeteket, közös időszakokat is. A színművész szavai különösen megrendítően hatottak, mert nem próbálta elfedni a fájdalmat, nem akart erősnek látszani mindenáron. Őszintén kimondta: egyelőre még az is nehéz számára, hogy elhiggye, mindez valóban megtörtént. A gyász elején jár, és még nem látja, hogyan fogja tudni újra berendezni az életét egy ilyen veszteség után.
A gyász sokszor nem egyszerű szomorúság, hanem egy furcsa, bénító állapot, amikor az ember tudja, hogy valami visszavonhatatlanul megváltozott, de az érzések még nem álltak össze egyetlen felismeréssé. Pontosan erről beszélt most ő is. Arról, hogy a hiány jelen van, szinte tapintható, mégis nehéz felfogni, mit jelent ez a mindennapokban. Mert a gyász nemcsak a temetés napján nehéz, hanem utána kezd igazán súlyossá válni: amikor csend lesz, amikor véget érnek a részvétnyilvánítások, amikor az ember belép a lakásba, és minden tárgy, minden megszokott részlet hirtelen más jelentést kap.
A művész szavaiból az is kiderült, hogy az elmúlt években már sok veszteséget kellett megélnie. Pályatársak, barátok, meghatározó emberek távozása hagyott nyomot a lelkében, és minden újabb búcsú valamit újra felszakít a régiekből is. A gyász ilyenkor sosem csak egyetlen ember elvesztéséről szól, hanem az egész életút terhét is megmozgatja. Egy-egy friss veszteség mellé odalépnek a korábbi emlékek, a régi temetések képei, a kimondott és kimondatlan búcsúk, és ettől a fájdalom sokkal összetettebbé válik. Nem véletlen, hogy úgy fogalmazott: sokak sírja felett állt már, és minden veszteség másképp, de ugyanazzal a súllyal érkezik meg az emberhez.
Különösen megrázó az a mondat, amelyben arról beszélt, hogy a lakásban körbenézve a tárgyak és az emlékek hirtelen teljesen más jelentést kapnak. Ez a gyász egyik legemberibb, legcsendesebb, mégis legfájóbb része. Nem a nagy gesztusok, nem a nyilvános pillanatok, hanem az apróságok: egy szék, egy könyv, egy közös emlékhely, egy régi tárgy. Olyasmi, amit addig észre sem vett az ember, most pedig egyetlen pillanat alatt emlékeztet valamire, ami már nincs jelen ugyanúgy. Az ilyen helyzetekben a fájdalom sokszor nem egyetlen nagy hullámban jön, hanem váratlanul, naponta többször is rátör az emberre.
A gyász súlyát tovább nehezíti, hogy közben az élet külső ritmusa nem lassul le. A színész esetében ez különösen igaz, hiszen a színház világa nem áll meg. Előadások vannak, próbák vannak, szerepek vannak, a közönség vár, a reflektorfény felgyullad. Miközben magánemberként összetört, művészként jelen kell lennie, teljesítenie kell, és olyan lelkiállapotba kell átlépnie, amely sokszor szinte szöges ellentéte annak, amit valójában érez. Ő maga is arról beszélt, mennyire nehéz ez az átállás: belépni a színházba, és játszani, amikor belül még a gyász legelső, nyers szakaszát éli.
Ez a kettősség sokak számára ismerős lehet, még ha nem is a színpadon, hanem a hétköznapi munkában jelenik meg. A gyász nem kérdezi meg, mikor van rá idő. Nem igazodik a munkaidőhöz, a határidőkhöz, az elvárásokhoz. Jön, amikor jön – és az embernek közben valahogy mégis tovább kell működnie. A művész vallomásában éppen az a megrendítő, hogy ezt a belső feszültséget teljes őszinteséggel kimondta: van, amikor segít a közeg és a kollégák jelenléte, máskor viszont épp emiatt nehéz bemenni, mert a színpadon valami egészen mást kell mutatni, mint amit a lélek valójában hordoz.
A fájdalom hullámzó természetéről szintén nagyon pontosan beszélt. Ez azért fontos, mert sokan azt hiszik, a gyász „szépen, fokozatosan” enyhül, mintha egy egyenes vonal mentén halványodna. A valóság sokszor egészen más. Egyik nap elviselhetőbb, másik nap szinte ugyanazzal az erővel tör vissza, mint az elején. Egy emlék, egy mondat, egy helyszín, egy zene vagy akár egy hétköznapi mozdulat is elég lehet hozzá, hogy minden újra felerősödjön. A művész most pontosan ezt az ingadozást írta le: vannak pillanatok, amikor enyhül, aztán hirtelen ismét elárasztja.
Talán az egyik legemberibb részlete ennek a vallomásnak az, hogy a mindig erősnek mutatkozó művész most pszichológus segítségét is fontolgatja. Ez nem a gyengeség jele, hanem éppen annak a belátása, hogy egy ekkora veszteséggel néha nem könnyű egyedül megbirkózni. Őszintén elmondta, hogy korábban soha nem járt pszichológusnál, most mégis megfordult a fejében, hogy megkérdez valakit: hogyan lehet jól kezelni a gyászt, hogyan lehet együtt élni ezzel az érzéssel úgy, hogy közben az élet mégis menjen tovább. Ez a gondolat sokaknak adhat erőt, mert megmutatja, hogy segítséget kérni nem szégyen, hanem teljesen természetes reakció lehet egy mély veszteség után.
Ugyanakkor az is nagyon jellemző rá, hogy végül arról beszél: valószínűleg ezt is úgy fogja megoldani, ahogy eddig sok mindent – belső erővel, saját ritmusban, megélve a gyászt, de nem feladva az életet. Ebben a mondatban benne van egy egész nemzedék szemlélete is: a fájdalmat nem megkerülni kell, hanem végigmenni rajta. Nem elnyomni, nem letagadni, hanem tudomásul venni, hogy jelen van, és időt adni annak, hogy helyet találjon az ember életében. Mert a gyász nem „elmúlik” egyik napról a másikra, inkább lassan átalakul – és az ember megtanul vele együtt élni.
A mostani megszólalás azért is különösen erős, mert egy legendás művész emberi oldalát mutatja meg. Nem a díjakat, nem a szerepeket, nem a pályát látjuk, hanem egy idős embert, aki elveszített valakit, aki fontos maradt számára akkor is, ha az életük már régen más irányt vett. Ez a fajta őszinteség ritka és nagyon értékes. Emlékeztet arra, hogy a gyászban végső soron mindannyian hasonlóak vagyunk: életkortól, hivatástól, ismertségtől függetlenül ugyanazzal a hiánnyal, ugyanazzal a tehetetlenséggel találkozunk.
