Harmincnégy éves korában elhunyt Dudás Miklós világbajnok kajakozó. Holttestét hétfő délben találták meg budapesti, XVIII. kerületi lakásában, miután egy közeli hozzátartozó értesítette a rendőrséget: hosszabb ideje nem tudta elérni a sportolót. A hatóságok a helyszínen lezárták az épületet, és azonnal megkezdték a vizsgálatot.
A beszámolók szerint a második emeleti lakás ajtaját a rendőrök nem tudták kinyitni, ezért zárszakértőt hívtak. A lakásba bejutva találták meg Dudás Miklós holttestét, és a helyszíni információk alapján úgy vélik, hogy a halál beállta már korábban megtörténhetett. A tragédia után a házban többen is megrendülten álltak: szemtanúk szerint két nő – egy fiatalabb és egy középkorú – zokogva hagyta el az épületet, majd később visszatértek a lezárt lakáshoz.
Kedden az is kiderült, hogy a rendőrség már halált okozó testi sértés gyanúja miatt nyomoz az ügyben, vagyis a körülmények tisztázása továbbra is folyamatban van.
Megszólalt az édesanya: „most pedig szeretett fia hunyt el”
Dudás Miklós édesanyja, Klára, teljesen összetört a gyásztól. A családot korábban is súlyos tragédia érte: Klára nemrég vesztette el a férjét, Dudás Istvánt, aki egy brutális támadás után olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy kómába esett, majd elhunyt. Most pedig – egyelőre nem tisztázott körülmények között – a fiát gyászolja.
Csak egy dologba tudok kapaszkodni, abba, hogy Miki az édesapjához ment
Hirdetés
„Amikor az édesapját (Dudás Istvánt) elvesztettük, amit még mostanra sem hevertem ki, akivel 38 éven át szerettük egymást, azt hittem, ennél nagyobb fájdalom nincs, mert azt sosem hittem, hogy bármelyik gyermekem hamarabb megy el, mint én. Mindkét fiamat nagyon szeretem, de Mikivel mi szimbiózisban éltünk, ez a hatalmas mackó volt az én menedékem, biztonságom. Az, hogy ez a jóképű, életerős fiú elment, én ezt nem tudom feldolgozni, most is csak nyugtatóval tudok létezni. Miden nap legalább egyszer beszéltünk és gyakran találkoztunk is, olyankor nem úgy, mint más gyerekek, hogy csak úgy odaköszönnek, ő odajött hozzám, és úgy ölelgetett, ahogy csak ő tudott. Beburkolt a hatalmas ölelésével, megpuszilgatott. Ő egy csupa szív, jólelkű gyermek volt már kiskorában is, aki imádott élni, nevetni! Biztos vagyok benne, hogy ő nem tett kárt magában! Imádta a gyerekeit, kislányával, Mancival igazi apa-lánya szerelem volt köztük, ő ment érte, értük minden nap az óvodába, bölcsibe, Mancika volt a mindene!
Újév első napján még beszélt a nagymamájával, neki mondta, hogy utána engem hív, de hiába vártam. De gondoltam, hogy biztosan elment egy nagyot bulizni, iszogatott, másnapos, ezért egy darabig nem aggódtunk Ivettel. De amikor még mindig folyamatosan kikapcsoltat jelzett a telefonja negyedikén, már oda mentem kocsival a lakásához, Ivett (Szigligeti Ivett, a szerk.) is volt ott, a szomszédok mondták, hogy a kutya ugatott. Kiabáltunk, rugdostuk az ajtót, kiáltottuk a nevét. De még mindig azt gondoltam, jó nincs baj, csak elment sétálni imádott kutyájával, meg sem fordult a fejemben…
Ivett mondta, hogy másnap odamegy, benne volt a kulcsa, azért kellett zárszakértőt hívni. Amikor aztán hétfőn Ivett még mindig nem hívott, én hívtam, és akkor már nem kellett semmit mondania… Nem hittem el, megszédültem, beütöttem a fejem, van egy repedés rajta! De ez sem érdekel, nem érdekel semmi, ha lenne egy olyan gyógyszer, amit ha beveszek, utánuk visz, akkor bevenném!”
