A televíziós műsorkészítés világa az elmúlt évtizedek során hatalmas változásokon ment keresztül. Ma már nem csupán a tartalom, hanem az azt közvetítő személyek hitelessége, emberi mivolta is meghatározza, mennyire tud egy műsor kapcsolatot teremteni a nézőkkel. A Híradó világa azonban mindig is egyfajta „szent terület” volt – itt a profizmus, a tárgyilagosság és a higgadtság volt az elsődleges érték. A napokban mégis egy apró, de annál emberibb baki került a figyelem középpontjába, amely Szellő István nevéhez fűződik.
A tévézés új irányai: közvetlenség és emberközeli tartalom
A kereskedelmi televíziózás terjedésével a nézők egyre inkább olyan képernyős személyiségekre vágytak, akik nemcsak profik, hanem szerethetőek is. Az RTL és a TV2 közötti örök nézettségi verseny közepette mára világossá vált: az emberek nem robotokat akarnak látni a képernyőn, hanem valódi, hús-vér embereket, akik néha hibáznak, meglepődnek, vagy éppen nevetnek.
Az RTL kiválóan érzett rá erre az igényre. Bár a csatorna hírműsorában a hitelesség és a tárgyilagosság továbbra is prioritást élvez, a képernyőn megjelenő személyiségek ma már nem csupán bemondók – ők ismerős, már-már családtagnak számító arcok a nézők számára.
Az RTL Híradó állócsillagai: Szellő István és Erős Antónia
Kevés olyan híradós páros van Magyarországon, akik ennyire mélyen beivódtak a nézői tudatba, mint Szellő István és Erős Antónia. Több mint két évtizede vannak a képernyőn, a magyar televíziózás egyik legstabilabb bástyájaként. Pontosságuk, eleganciájuk és higgadtságuk legendássá vált, és hosszú ideje meghatározzák, hogyan néz ki egy „klasszikus híradó” Magyarországon.
A nézők megszokták, hogy a két műsorvezető szinte soha nem hibázik, nem improvizál, hanem a legnagyobb tragédiák és a legszebb örömhírek elmondásakor is azonos tónusban, higgadtan informálja a közönséget.
Egy tüsszentés, ami megrengette a stúdiót
A minap azonban egy ritka és véletlenszerű esemény történt. Egy helyszíni tudósítás után ismét Szellő Istvánra váltott a kamera, ám a híradós ebben a pillanatban nem tudta visszatartani a tüsszentést. A jól ismert, mindig kimért arcú híradós egy hangos „hapcival” szakította meg a megszokott műsorfolyamot – és ez még önmagában nem lett volna különleges, csakhogy a stúdióban pillanatok alatt elszabadult a jókedv.
A stábtagok, technikusok és az éppen jelen lévő riporterek közül többen felnevettek, valaki hangosan „egészségedre!” kiáltott, Szellő István pedig – aki ritkán enged meg magának érzelmi kilengéseket – maga is elmosolyodott.
Az emberek szívéhez vezető út: hibázni is tudni kell
Az incidens nem szakította meg a műsor menetét. A hírek mentek tovább, mintha mi sem történt volna. Ám ez a pillanat gyorsan bejárta az internetet. A közösségi médiában percek alatt elterjedt, és tízezrek nevettek együtt azon, hogy még a legprofibb híradós is csak ember.
Az eset egy újabb példája annak, hogy a nézők mennyire értékelik a közvetlenséget és az emberközeliséget. A hibák, bakik, rögtönzések nem csorbítják a műsor értékét – sőt, gyakran épp ezek azok a pillanatok, amik igazán közel hozzák a képernyőn szereplőket a közönséghez.
A bakivideók aranykora
Az elmúlt években a bakivideók valóságos reneszánszukat élik. Nem telik el úgy nap, hogy ne kerüljön fel egy-egy élő adásban történt baki, nyelvbotlás vagy technikai malőr az internetre. Ezek a videók milliós nézettséget generálnak, és a kommentelők többsége nem gúnyosan, hanem szeretetteljesen reagál ezekre a szituációkra.
A nézők már nem tökéletességet várnak – hanem valódi, hiteles embereket, akik néha hibáznak, majd ezen jóízűen nevetnek is. Ebbe a vonulatba illeszkedik Szellő István tüsszentése is, amelynek őszinte, természetes reakciója sokak szemében még szerethetőbbé tette az egyébként mindig precíz híradóst.
Egy apró pillanat, ami történelmet írhat
Persze, ez csak egy tüsszentés volt. De a szimbolikus jelentősége mégis fontos. Megmutatta, hogy egy több évtizedes pályán lévő, nagy tiszteletnek örvendő televíziós is lehet „esendő”, és ettől nem gyengébb, hanem emberibb lesz.
Az RTL Híradó nézői számára ez az aprócska baki talán a hét fénypontja volt, és sokakban újra tudatosította, hogy még a szigorú műfajokban is van helye a természetességnek, a spontaneitásnak és az őszinte emberi reakcióknak.
