Fájó szívvel, mély megrendüléssel tudatta a Radnóti Miklós Színház a hírt: elhunyt Horváth Marcsi, a színház egyik leghűségesebb, legmeghatározóbb munkatársa. Halála nem csupán egy ember elvesztése, hanem egy korszaké is – vele együtt távozott a Radnóti történetének egy darabja.
A bejelentés, amely a színház hivatalos közösségi oldalán jelent meg, pillanatok alatt gyászos hangulatba borította a színházi világot és azokat, akik ismerték, szerették, vagy valaha együtt dolgoztak vele. Az elismerő sorok mögött mély fájdalom és végtelen hála húzódik – Horváth Marcsi ugyanis nem egyszerűen csak egy dolgozó volt, hanem egy olyan személy, aki háttérből, csendesen, de annál odaadóbban tartotta össze a közösséget, amelyet oly sokan ismernek a nézőtérről.
Több mint három évtizednyi szolgálat – a színház szíve és lelke
Horváth Marcsi a nyolcvanas évek elején kezdte meg munkáját a Radnóti Miklós Színházban, ahol majdnem 30 éven át töltötte be a gazdasági titkár szerepét. A titulus talán hivatalosnak és távolságtartónak tűnhet, de azok, akik ismerték, pontosan tudják: Marcsi nem csupán számokkal és dokumentumokkal foglalkozott – ő volt a mindennapok egyik csendes hőse, aki mindig ott volt, ha szükség volt rá.
Segítette a vezetők munkáját, de ami ennél is fontosabb: figyelmes, türelmes, kedves segítője volt kollégáinak. Akár gazdasági ügyekről, akár személyes nehézségekről volt szó, mindig tudott megértően, de határozottan tanácsot adni. Az emberek nemcsak kollégának, hanem barátnak is tekintették őt.
„Szépszemű, napsugaras mosolyú” – ilyen volt ő
A színház közleménye külön kiemelte Marcsi egyedi személyiségét:
„Készséges, szépszemű, napsugaras mosolyú munkatársunk volt, aki nem csak a felettesei munkáját segítette odaadóan, de lenyűgöző kedvességgel, figyelemmel és türelemmel igyekezett megoldást találni kollégái minden problémájára.”
Ezek a sorok nemcsak méltatnak, hanem történetet mesélnek – egy olyan ember történetét, akire mindig lehetett számítani. Aki nem akart reflektorfénybe kerülni, de aki nélkül nem működhetett a gépezet. Ő volt a stabil pont egy olyan közegben, ahol minden előadás más és más, ahol a világ naponta új szerepekbe öltözik – Marcsi volt a háttér csendes biztosítéka.
A színház társulata búcsúzik – és vele együtt búcsúzik egy korszak is
A Radnóti Színház társulata közösen búcsúzik tőle, és soraikból is érződik: nem csupán egy kollégát, hanem egy családtagot, egy oszlopos tagot veszítettek el. Halála után sokan emlékeznek rá olyan jelzőkkel, mint: „derűs”, „megértő”, „precíz”, „odafigyelő”, „humoros”, „melegszívű”.
A színház világában – ahol a színészek, rendezők, díszlettervezők munkája látszik elsőként – kevés szó esik azokról, akik a háttérben tesznek hozzá ugyanannyit a sikerhez. Horváth Marcsi ezen „láthatatlan emberek” egyike volt, akinek elkötelezettsége, embersége és profizmusa nélkül talán sok előadás nem valósulhatott volna meg.
A színház nézői is hálásak lehetnek neki
Bár a közönség soraiban ülők többsége talán sosem találkozott személyesen Horváth Marcsi nevével, az ő munkájának is köszönhető, hogy a Radnóti Miklós Színház évtizedeken át magas színvonalon, szervezetten és zökkenőmentesen működött.
Minden jegy, minden számla, minden működési engedély, minden szerződés mögött ott állt az ő munkája – és bár ezek aprónak tűnnek, mégis ezek az elemek tartják össze a rendszert, amely lehetővé teszi a művészet szabad kibontakozását.
Végezetül: egy néma taps Horváth Marcsinak
A színház sajátos világa nem csupán a történetmesélésről, hanem az emberi kapcsolatokról szól. Egy társulat nemcsak színészekből, rendezőkből és dramaturgokból áll, hanem olyan munkatársakból is, akik a kulisszák mögött végzik napi teendőiket. Horváth Marcsi e világ egyik fontos pillére volt.
Búcsúzunk tőle csendben, tisztelettel. És talán a legnagyobb elismerés, amit most adhatunk neki, az a néma taps, amely nem egy szereplés végén, hanem egy életút méltó lezárásaként csendül fel.
Legyen könnyű neki a föld. Nyugodjon békében.
